Felhasználó értékelés
- Részletek
-
Szülőkategória: Hírek
-
Kategória: Mezőhír
-
Utoljára módosítva 2013. október 23. (szerda) 21:36
-
Publikálva: 2013. október 23. (szerda) 21:36
-
Írta: Horváth László
-
Találat: 1829
képek az ünnepségről itt! >>>
A forradalom pillanataiból készült kiállítás fogadta a mezőfalvi embereket, akik eljöttek szerdán délután a mezőfalvi Piac térre, az 1956. október 23. tiszteletére rendezett ünnepségre.
A zenés, verses megemlékezést Tarr Petra és Gombita Klaudia énekelőadása nyitotta meg, majd Nagy Margit történelemtanár mondott beszédet.
Az emlékműsor befejezéseként Polgár Lilla és Gasparik Gábor a Bartók színház művészei szavaltak, énekeltek. Az ünnepi műsor záró mozzanataként apró mécseseket gyújtottak a forradalom áldozatainak emlékére a téren megjelentek.
Nagy Margit történelemtanár beszéde:
„Tisztelt ünneplő közönség!
Tudom, hogy vannak köztünk többen, akik valamilyen módon személyesen átélték ’56 őszének eseményeit. Ezért különösen nagy megtiszteltetés, hogy ma én állhatok önök előtt egy olyan nemzedék tagjaként, akik számára ez az ünnep valóban történelem.
Ez a nap az emlékezés napja. Ez volt akkor is, amikor csak titokban lehetett egy-egy szál gyertyát gyújtani, vagy csak suttogva lehetett róla beszélni, és az, amikor szabad összejönni és méltósággal ünnepelni.
Ez a nap a nemzet ünnepe, hisz aligha van olyan ember, aki nem tudna valamit az akkor történtekről.
Lehet, hogy csak annyit, amennyi a történelemkönyvekből ránk ragadt, lehet, hogy annyit, amennyi az iskolai ünnepélyek hangulatából megérintett, és szép számmal vannak a személyes emlékek őrzői, akik segítenek abban, hogy évről évre teljesedjen a kép az akkor történtekről. Vajon valaha teljes lesz ez a kép? Nem hiszem. Mindig vannak, akik úgy tartják: csak a jövő biztos, a múlt az bizony néha változhat.
Október őszén a múltunkkal nézünk szembe.
Történelemtanárként felidézhetném sorban az akkori eseményeket, azt is, hogy a szabadságharc bukása után hamarosan több mint ezer embert végeztek ki, úgy 22 ezren kerültek börtönbe, és csak megbecsülni lehet azok számát, akik emigráltak, hátra hagyva hagyományaikat, szeretteiket a szabadság reményében.
Ám a száraz, arc nélküli, lelketlen adatok mögött, sorsok vannak, egyszerű, hétköznapi emberek.
Mondják: jámbor nép a magyar! Sokáig tűr, az igaz! De nem a végtelenségig! Amikor változtatni akartak, összefogtak. Hitték és megérezték: ha sokan vannak, és egyet akarnak, nincs, aki megállíthatná az áradatot.
Az első sortüzek kovácsolták igazán eggyé őket. Ágyútűzben születtek hétköznapi hősök, hunytak ki fiatal, ártatlan életek, és feláldozták magukat oly sokan ezért a nemzetért.
Lánctalpakon, egyenruhában jött a halál! Mert őket legyőzni csak idegen hatalom háta mögé bújva lehetett.
Sokan őrzünk személyes emlékeket, amik ezekben a napokban még élesebben villannak fel.
Én a gyertyalángok lobogó fényében édesapámat látom, aki a családjáért aggódva Fehérvárról a munkahelyéről kölcsön biciklivel igyekezett haza. A vonatok már nem jártak.
Hallom, amint mesél egy barátjáról, aki éppen akkor kint volt a vasútállomáson, amikor idegen katonák lelőttek minden ott várakozó ártatlan embert.
Látom családunk egy közeli ismerősét, aki Pesten utolsó éves szeminarista volt. Annyi volt a bűne, hogy osztálytársaival egy röpiratot szerkesztettek. Ezért az egész osztályra börtön várt. A többéves börtön helyett páran külföldre szöktek. Amikor sok év múlva megkérdezhettem tőle, hogy miért épp Bresciát választotta, azt felelte: „Mehettem volna Amerikába is, de megnéztem a térképen, hogy ez jóval közelebb van Magyarországhoz! – ahova húsz évig haza sem térhetett.
Az én ’56-om a Terror Házának egy felirat nélküli kis tárlója – sokan el is mennek mellette -, ahol a beteges emberi elme találmányai pihennek. Ízelítő azokból a kínzóeszközökből, amikkel örök testi és lelki sérüléseket okoztak.
Az Andrássy út pincéjének sötét állózárkája, a cella, ahol majd derékig érő vízben tartottak sokszor halálukig embereket.
A „verőszoba” a mennyezetig érő ócska matracos falával, hogy a külső sérülések kevésbé látsszanak. A sarokba dobott elnyűtt szalmazsák, az utolsó éjszaka színhelye, a címzettekhez soha el nem jutó búcsúlevelek, a derékba tört életek.
A forradalom ’56-ban elbukott. Október 23. a gyász és a kegyelet ünnepe. Emlékezünk azokra, akik életüket adták a jobb élet reményéért, ezért a hazáért.
Képek az eseményről itt! >>>
És ünnepeljük, hogy ez a is nép tudott összefogni, és egy akarattal cselekedni. Magára hagyatottan is a végsőkig küzdeni.
Értünk tették. Hogy nekünk jobb legyen! Hát ne a széthúzás tartson össze, hisz egy az örömünk, bánatunk!
Adja Isten, hogy akik az országot kormányozzák, soha nem hagyják, hogy az értünk hozott áldozat hiábavaló legyen!
Hiszem: nem véletlen, hogy éppen ide és éppen magyarnak születtünk! Tanuljunk meg végre emelt fővel járni! Európa közepe a hazánk! Sorsunkat méltósággal vállalnunk kell!" Ezért szólnak szívemből Sajó Sándor szavai:
- Én népem! múltba vagy jövőbe nézz:
Magyarnak lenni oly bús, oly nehéz!...
De túl minden bún, minden szenvedésen
Önérzetünket nem feledve mégsem.
Nagyszívvel, melyben nem apad a hűség,
Magyarnak lenni: büszke gyönyörűség!”
