In memoriam Zángó Zoltán

Felhasználó értékelés

Részletek: Szülőkategória: Hírek; Kategória: Mezőhír; Utoljára módosítva 2015. december 15. (kedd) 20:48; Publikálva: 2015. december 15. (kedd) 20:25; Írta: Horváth Béla; Találat: 1895

(Foto: Horváth Béla)

2015. december 11-én a hajnali órákban, a székesfehérvári kórházban, 88. évében elhunyt Zángó Zoltán, a Mezőfalvi Állami Gazdaság- majd Kombinát vezérigazgatója.

Zoli bácsi vagy amint szólítottuk, Zángó elvtárs – mint kortársai oly sokan – nagyon messziről indult. S ezt szó szerint kell értenünk. A mai román határhoz közel, a Magyarhomoróghoz tartozó Nyésta pusztán született, a négycsaládos uradalmi gépészkovács „dinasztia” harmadik gyermekeként. Önéletírása szerint „Apu rendkívül szigorú erkölcsi és emberi magatartást követelt és általában igazságos volt, mindig egyforma mércével mért bennünket. A kor követelményeihez viszonyítva széles látókörű és szorgalmas ember volt és minket is ennek megfelelően nevelt. Az I. világháborúban a maga tanúságaival: a szegénység, melyben törvényszerűen éltünk, egyértelművé tette a kiszolgáltatottságot és az emberek közötti viszonyokban a kizsákmányolást, hellyel-közzel a megaláztatást. Ezek a körülmények keménnyé, öntudatossá, következetessé edzették és ezeket a tulajdonságokat igyekezett a gyermekeire is átruházni. A „munka nem szégyen” volt az alapelve. Nem engedte, hogy unatkozzunk, ezért állandóan ellátott bennünket, cseperedő gyerekeket otthoni feladatokkal. Mi gyerekek nagyon szerettünk vasárnaponként meccsekre járni, de hogy elmehessünk azt ki kellett érdemelni, feladatokat kellett végrehajtani.

Édesanyám - úgy szólítottuk Mama - nagyszerű és rendívül türelmes, nagy munkabírású feleség és anya volt. Szívósságát a családjától örököltre, ők 9-en voltak testvérek, ebből 4 fiú és 5 lány. Apja, azaz nagyapám, is nagyon jó gépészkovács hírében állt. Anyja, azaz nagymamám, pedig szerelemből ment hozzá.

Szüleimet talán soha nem hallottam hangoskodni, veszekedni …tűrték becsülettel a sorsot, amely a nem könnyű életük során nekik osztályrészül jutott.

A „konvenció” ami az éves bér volt azokban az években a két világháború között, nem tette lehetővé a gondtalan életet. A munkabér egy évre a következő volt általában: 18 mázsa búza, 2 tábla szalonna, napi 1 liter tej, negyedévenként 50 pengő és 1 kh, azaz 1200 négyszögöl kukoricaföld. Ebből kellett megélni a 6 tagú családnak. A mama a háztájiban tartott baromfit, rucát és sok-sok éven át egy-egy anyakecskét, így igen sok kecsketejet fogyasztottunk. Tehát mi a szükségleteink nagyobb részét nem a boltból szereztük be. A mama varrta ruhákat egymástól örököltük, a konyhai szükségleteinket pedig magunk a kertben megtermeltük. Jellemző, hogy nekem középiskolás koromig egyáltalán nem volt sem üzletben vásárolt, sem új ruhám, hanem azt mindig bátyáimtól örököltem. A kilyukadt cipőinket mindig az ezermester Apu javítgatta, talpalgatta. Az élet amúgy sem kényeztetett el bennünket a tanyasi közös konyhás, villany-víz nélküli lakásokban, ahol nem sok kényelmet és lehetőséget kaptunk a kibontakozásra. A gyermekkorom nem különbözött sokat az akkori hasonló sorsú gyermekekétől.”

A legifjabb fiú éles eszével és szorgalmával ült az elemi majd a polgári iskola padjaiban, és ez utóbbit kitűnő eredménnyel végezte el. A továbbtanulásról azonban a szegénység miatt szó sem lehetett. Ám Zoltán tanárai addig győzködték szüleit, hogy 1943-ban beiratkozhatott Berettyóújfalu nemrégen induló mezőgazdasági Középiskolájába. Ennek azonban ára volt, minden energiáját a tanulásra kellett fordítania, hogy osztályelsőként fejezze be az éveket. „Itt már nagyon érződött, hogy a jómódú gyerekek között – akik tele voltak pénzzel – mi alulról jövők csak a fejünkkel, tudásunkkal tudunk kitűnni. …Meg kell vallani, hogy a mezőgazdasági ismereteim alapjait maradandóan a középiskolai tanulmányaimból merítettem. Nagyon jó tanári kar verbuválódott össze, akik nagy szakértelemmel töltötték belénk az ismereteket, a tudományt. Nyári szünetekben számomra evidencia volt, hogy a bátyáim után, most én is a Papa mellett a cséplőgépnél a szalmatüzelésű gőzgép fűtőjeként kerestem valamit a családi kasszába, tandíjra és egyebekre.”

A II. világháborút szerencsésen túlélte a Zángó-család. A pusztulás utáni országújjáépítésből Zoltán is kivette a maga részét: „Én is aktívan bekapcsolódtam a MADISZ /Magyar Demokratikus Ifjúsági Szövetség/ tevékenységébe. Mi, hasonszőrű gyerekek felszabadultunk és szabadnak éreztük magunkat. Rájöttünk, hogy ha tisztességesen tanulunk, - a múlttal ellentétben - belőlünk is lehet valaki. Az iskolában való nyílt politizálás tiltása ellenére, az életben kialakult pártpolitikai tagozódások, vélemény-nyilvánítások iskolán belül is megjelentek, és olykor-olykor heves vitákba torkoltak. Ez odáig fajult, hogy ifjú korom ellenére MKP tag lettem. Tekintettel, hogy fiatalok voltunk, előttünk az élet és a jövőnket sokat ígérőnek, biztatónak láttuk. Persze a tanulást nem hanyagolhattam el, mert példát kellett mutatnom: - igaz, hogy szegénynek születtem, de eszem az volt.”

1947 nyarán sikeres „kitűnő” érettségi bizonyítvánnyal búcsúzott a középiskolától. Ekkor szólt közbe a sors, a MADISZ soraiban „harcoló” ifjú Zoltánra felfigyeltek vezetői, és meggyőzték a szülőket arról, hogy engedjék el Budapestre, ahol népi kollégiumban lakva, az Agráregyetemen ösztöndíjjal tovább tanuljon. Két év kemény tanulás, és rendkívül mozgalmas kollégiumi élet lett belőle. 1949-től 1953-ig a tehetséges ifjú kommunistát a Leningrádi agráregyetemre iskolázták be, amelyet „vörös diplomával” fejezett be. A Szovjetunióban persze alig kaptak híreket az országot és lelkeket pusztító Rákosi Mátyás személyi diktatúrájáról. Hazaérkezve persze a Párt döntött a fiatal szakember foglalkoztatásáról, a pártközpontban dolgozott 1959-ig.

Hat évi instruktori munka után már nagyon vágyakozott a gyakorlati terepre, s ez beteljesedett, amikor elfogadták kérelmét, s a – most már reálisabb mezőgazdasági politikát megcélzó kádári-vezetés egyetértésével - Zángó Zoltánt a Mezőfalvi Állami Gazdaság igazgató posztjára nevezték ki. Ez a mezőgazdasági nagyüzem az ő irányításával lett az ország egyik zászlóshajója. A Mezőfalvi Állami Gazdaság majd Kombinát élén a rendszerváltásig 31 évet dolgozott Zángó Zoltán, amely teljesítményhez egyedül a nagy előd, Hagyó Kovács Gyulának a ciszterci uradalomban végzett 30 éves nagyszerű munkássága hasonlítható. Zángó Zoltán a kor gyermeke volt, és mint teljes értékű közéleti ember szívét-lelkét dolgozói között osztotta meg, ez volt az igazi családja. Mi pedig jó szívvel gondolunk rá, míg élünk hálásak vagyunk áldozatos tevékenységéért.

Hercegfalva-Mezőfalva, 2015. december 14.

Horváth Béla

nyugalmazott történelem tanár