TÉMA: Kultúra

Csáth Géza:TOR

A téli éjszakának vége volt... és messze, a fekete háztömegeken túl: ott, ahol a mező homályos vonalban végződik - egy szürke csík jelent meg az ég alján. Fönn még a csillagok pislogtak. És lenn a házak között, a mély, árnyéktalan sötétségben, ahol az alvó emberek lélegzése hallatszott, még semmit se tudtak arról a szürke csíkról.

Maris megfordult az ágyában, kinyitotta a szemeit, és kinézett az ablakon. Azután gondolkodás nélkül hamar kiugrott az ágyából, és végigment a konyha hideg tégláin. Még a lábait se fázította. Meggyújtott egy kénes gyufát, s a haját a képéből elsimítva várta, míg fölgyullad a láng. Mikor ez megtörtént, meggyújtotta a konyhalámpást, és munkához fogott. Öltözködnie nemigen kellett, mert ruhástul aludt, csak éppen a réklijét vetette le. Végigfésülte a haját, nagy gyorsan összefonta, és feltűzte két hajtűvel. (Kicsiny, szőke haja volt, mint a kóc, nem kellett sokáig bajlódni.) Megvizezte és megdörzsölte piros, tizenöt éves leányarcát, megszappanozta erős, vörös, de finom szőke pelyhekkel borított kezeit.

Mindezt gyorsan, lélektelenül csinálta, mint valami gép. Végre előkereste a papucsait, összerakta az ágyat és kiment a konyhából.

Künn gyenge dér esett, s az udvar kövei sikamlósak voltak. A lány majd elvágódott.

- Haj-né! - sikoltott a fogai között.

Az udvar végén röfögött és turkált a koca, amelynek ma leendett a tora.

Odament hozzá Maris, és megsimogatta:

- No, te is fölkeltél már, kocám, abbahagytad az alvást, ne neked, szegény kocám, levágunk máma, elgyön az az ember a nagy késsel, sutt le a nyakadra, szegény árva.

A koca röfögve dörgölődzött a lányhoz, aki csakhamar a mosópincébe sietett, tüzet gyújtott a kondér alá.

A januári kemény hideg itt se volt enyhébb, sőt, mintha a fagy befészkelte volna magát a falakba és a padlóba. Marisnak gyengén öltözött, erős, gyönyörű teste mégse didergett. Letérdelt a hideg kőre, fújta a tüzet, és rakta rá a szalmát, a fát, míg csak a tűzhelyen cikázva nem dübörgött a láng. Azután a szakácsnét keltette föl, előkészítette az élesre fent késeket, és visszasietett a tűzhöz. A koca beröfögött a mosókonyha ajtaján, Maris felelt neki:

- Bizony, akárhogy beszélsz, leölnek téged máma. Jön a hentes a nagy késsel, beüti a torkodba, sírhatsz, sírhatsz!...

Mialatt a tüzet rakta, szürke lett az udvar, s az égen csak néhány csillagot lehetett látni. Az udvarra bejött egy ember. A hentes volt. Ragyás arcú, szép bajszú, izmos parasztember, amilyenről nem lehet tudni, hogy huszonöt vagy negyvenéves-e.

Bement a konyhába.

- Jó reggelt!

- Adjon az isten!

Szótlanul szétrakta a késeit, levetette a kabátját, fölgyűrte az inge ujjait, és kötényt kötött. Mindezt lassan, módosan tette, és míg tette, le nem vette a szemét a lányról. Azután megnézte a tüzet, belemártotta az ujját a melegedő vízbe.

- Jól van, nagylány - mondotta, és ráütött Maris vállára.

Maris nem fordult hátra, csak dacosan, kényesen megrázta a fejét, és rakta a szalmát tovább.

Egy óra múlva fönn volt a ház. Az udvaron a gyerekek, az ifiurak és a kisasszony.

A kocát hamarosan előterelték. A hentes meg csak odament, lefogta a fejét, a lábai közé szorította, egykettő, szépen végzett vele. Maris eltakarta kötényével az arcát. A gyerekek kiabálni kezdtek:

- Ujjé, a Maris fél!

A disznó nem sokáig sírt. Egy óra múlva már kisebb-nagyobb darabokban a konyhában volt. A ház megtelt disznóhússzaggal. A konyhában az asztalokon szalonnák, húsok hevertek, az edények színig álltak, s a tűzön forrott a víz.

A hentes, a szakácsné és Maris keményen dolgoztak. Délre már csak a kolbászok és a hurkák voltak hátra. A hentes, aki benn ebédelt az asztalnál, kissé sok bort ivott, és jókedvűen vágta a töltelékhúst. A lányok a beleket mosták. Mikor elkészültek, Maris odavitte a hentesnek, megmutatta.

- Nem jó még - mondta a hentes, amikor megvizsgálta - ne kíméld a kezedet, nagylány (megcsiklandozta Marist), mert akkor sose lesz semmi.

- Kíméli a fene - kiáltotta a lány, és ráütött a hentes hátára nagyot, - ököllel -, és elpirult.

Estefelé kész volt minden. A kolbászrudak, a sonkák, a szalonnák az éléskamrában pihentek; a hentes dolgozott csak még lenn a mosópincében, a serték tisztításán.

- Hó, Maris, gyere ide! - kiáltott.

A mosópincében nem volt senki más. Fönn a szakácsné a vacsorát főzte. A disznóölés minden érdekessége elmúlott, csak a fáradtság maradt meg, melyet a sok munka okozott, és a bágyadtság, amely az erős vér- és hússzaggal lopódzkodott a fejekbe. Künn hideg téli este volt, míg a konyhában a tűz melegsége terpeszkedett.

Alig lépett be Maris a konyhába, a hentes átkarolta a derekát, és magához szorította egész testében.

Megölelték őt már mások is, de sohasem érezte az ölelést - kisiklott, ütött és továbbszaladt. De most ránehezedett az izmos kar, megkötözték és megbénították a hatalmas húskötelek. A lélegzete is majd elállott, kiáltani sem tudott.

Félóra múlva szemre húzott kendővel járt az udvaron.

- Majd adna nekem anyám, ha tudná. Elpusztítna, úgy is kellene. Nem megmondta édesszülém, hogy úgy járok, ha buta leszek... megmondta édesszülém, mint a Kovács Julcsa... mint a Julcsa...

Azután behítták. Ágyazni kellett, és a vacsorát fölszolgálni. Sok dolog volt. Neki kellett elaltatni a kicsit is. Hempergőzött a gyerekkel és csókolta.

Csak amikor az ágyba feküdt, jutott eszébe újra a dolog, a gyerekről, akit az imént elaltatott.

- Nekem is lesz... nagy baj is a... - vigasztalta magát; mégis elkezdett csendesen sírni. De igen rövid ideig tartott a sírás, mert Maris csakhamar könnyen, a fáradtak tiszta, nagy lélegzésével - elaludt.

Lehúzták a wcén, túlélte

Tűzoltók mentették ki élve az újszülött babát Kínában a csatorna csövéből.
Hülye szülők mindenhol vannak?









Kínában tudják a fiatal anyák hogy a született lánygyermek kevésbé értékes mint egy fiú gyerek.
Ez Kína szigorú családtervezési szabályozása miatt van.Egynél több gyermek esetén büntetik őket.
A legutóbbi esetben egy csecsemőt találtak a szennyvíz csőben egy lakóépületben, Jinhua a gazdag tengerparti tartomány Zhejiangban szombat délután.

A szívszaggató felfedezés után jött hogy a lakosok jelentették baba sírás hangot hallanak
a szennyvíz csőből.

A cső csak négy hüvelyk széles átmérőjű a kínai Daily újság szerint.

Tűzoltóknak kellett eltávolítani a csvet, és elvitték a közeli kórházba, ahol az orvosok óvatosan vágták körül, hogy megmentsék a kisfiút a belsejében.

A gyermek állapota stabil, és a rendőrség keresi a szüleit.A kisfiút inkubátorban tartják.A látogatók rengeteg baby ruhát,pelenkát,tejport adományoznak a kisfiúnak és a kórháznak.

Ha megtalálják a szülőket,szigorú büntetésre számíthatnak.

Forrás:todsup.com

Az esetleges fordítási hibákért elnézést kérek!
(Hokifli)

Palkó.

Irta Gaál Mózes.

Emlékszem, hogy az árvák intézetében Palkó, aki a negyedik osztályba járt, nagyon elégedetlen volt a koszttal. Erős fiú volt, mindig éhes. A kenyérszeleteket reggel, délben, uzsonnakor és este mindig a mutató és hüvelykujja közé fogva latolgatta, hogy vajjon elég nehéz-e? Ha egy kissé vékonyabb volt: összeráncolta a homlokát, irígykedve nézett a szomszédjaira. Ha azok valamelyikének nagyobb darab kenyér jutott, még jobban elkeseredett és így szólott:

- Az embert agyon éheztetik!

Olyan jól emlékszem erre a dologra, mintha csak tegnap történt volna. Palkónak azonban nem volt igaza. Abban az időben nagyobb volt az étvágya, mint a hála a szívében. Az élelmezőnek napjában négyszer kellett százhetven gyermeknek egy-egy darab kenyeret szelni. Az élelmező hetenkint kétszer sütött. Emlékszem, hogy ilyen napokon tömérdek kenyér volt a sütőházban a polcokon. Azt is láttam, mikor a kenyérdarabokat vágta a hosszú, éles késsel. Én is segítettem megszámlálni, a kerek kosárba rakni, mert nagy tisztesség jutott osztályrészemül: én is kenyérhordó voltam.

Mi pedig, kenyérhordók, a négy darab kenyeret, naponta ingyen kaptuk, ingyen kaptuk délben a levest, a főzeléket, a főtt húst, ingyen kaptuk vacsorára a galuskát, a savanyú leveshúst, a krumplit. No hát ezért nem volt Palkónak igaza.

Egyszer aztán, mikor már sokszor elégedetlenkedett, behívatta az igazgató úr s így szólott hozzá:

- Fiam, az intézeti koszt neked nem izlik; a tanulás sem igen izlik neked. Válassz valami mesterséget, amihez kedved van. Kezdj új életet, kóstold meg azt a kenyeret, amelyért reggeltől-estig dolgoznod kell. Azt hiszem: ez igen üdvös dolog lesz reád nézve.

Palkó az esztergályos mesterséget választotta s ugyanazon a napon megérkezett a városból egy hosszú bajuszú esztergályosmester és elvitte Palkót.

Az ingyenkenyért felváltotta a munkával megszerzett kenyér. Előbb-utóbb minden emberre nézve elkövetkezik ez az idő. Kikopunk az ingyenkenyérből és verejtékes munkával kell megkeresnünk azt, amiben válogatnunk nagy oktalanság.

*

De miért is jutott eszembe Palkónak a története?

Nemrégiben találkoztam vele. Egy félig őszbe csavarodott munkásember kopogtatott be hozzánk. Kérdezte, hogy nem ismerem-e? Félénk volt a tekintete, barázdás az arca, munkától kérges a keze.

Nem ismertem meg. Előkotorászta zsebéből a munkakönyvét s egy avúlt sárga bizonyítványt. Néztem, olvastam, s ime, előttem állott a régi elégedetlen Palkó.

- Nagy nyomorúságban vagyok, - mondotta lesütött szemmel. - A mesterségem után nem tudok megélni. A családom lenn van Karánsebesen, én járom az országot. Keresek munkát, nem kapok. Éhes vagyok, tegnap ettem egy darab kenyeret, ma még egy falatot sem.

- Az intézetben négyszer szeltek nekünk napjában kenyeret, s azért nekünk nem kellett reggeltől-estig dolgoznunk. Emlékszel-e, Palkó? Ha leszakadt rólunk a ruha, újat adtak reánk. Emlékszel-e, Palkó? Ha a nagy havasok felől fújt a dermesztő szél, s az ablakokra jégvirágot festett, a nagy teremben, hol száznál több árva fiú ült a hosszú asztalok mellett, két vaskályha ingyen terjesztette a meleget. Emlékszel-e, Palkó?

Mind erre emlékezett Palkó, s a szeméből keserves könny hullott.

Én pedig elmondottam nektek ezt a történetkét s ti bizonyára kitaláljátok, hogy miért mondottam el.

Ha nektek az életben valaki egy darab kenyeret ad ingyen, ne fogjátok a mutató és hüvelykujjatok közé, ne latolgassátok, hogy elég nehéz-e, hanem köszönjétek meg és adjatok hálát a jó Istennek, hogy kirendelte nektek a mindennapi kenyeret!

Hihetetlen képek! 1972-ben locsolták meg utoljára a növényt, és még mindig jól van


David Latimer nem mindennapi kinccsel büszkélkedhet.

A ma már 80 éves David Latimer 53 évvel ezelőtt úgy döntött, kísérletezik egy kicsit a növényekkel. Négy palántát ültetett el egy palackba, majd lezárta azt, víz és levegő nélkül hagyva a csemetéket. A négyből három elhalt, egy viszont fejlődésnek indult, és azóta is békésen éldegél az üvegben, önfenntartó módon - sőt, hatalmasra nőtt. A tradeszkancia fajtájú növényt 41 éve nem locsolták.
David Latimer növénye saját magának állítja elő a szükséges levegőt és tápanyagokat.



A dugót 1972-ben húzta ki utoljára Latimer, hogy megolajozza. Ekkor locsolta meg utoljára a növényt - később a dugó beszorult, és már mozdítani sem lehet.


Fényt a tőle két méterre lévő ablakból kap.


A növény egészséges, zöld leveleket hoz.


Így néz ki egy szabadon növekedett tradeszkancia.


A növénynek több mint 70 fajtája van.


A palackba zárt önfenntartó kertnek nagy divatja van, de a levegőt elvileg nem szabad elzárni a növények elől.

Slava Groshev festményei. Szerintem csodásak.

A forgó.

Irta Sebők Zsigmond.


Száll a szellő, forog a forgó...

Egy kis mesét beszélek el a forgóról.

Volt egyszer egy szegény fiú. Kicsi volt a fiú, de nagy a bánata. Nem is fért el az a nagy bánat a fiúcska szívében, hanem kicsordult könny alakjában a szeméből.

A fiúnak régen meghalt az atyja, szegény édes anyja pedig megbetegedett. Puszta kis lakásukban szegénység tanyázott. A beteg anya nem tudott dolgozni, pénzt keresni, pénz nélkül pedig a pék nem ad kenyeret, a mészáros sem ad húst. Az anya és fia éheztek.

Ezért volt a kis fiúnak olyan nagy a bánata.

- Óh, bárcsak segíthetnék édes anyámon! - sóhajtott a fiú.

Fényes könny gördült ki a szeméből, lepergett arcán és keze fejére esett. A könny ott elkezdett mosolyogni. Meg is szólalt. Ezt mondotta:

- Te kis fiú, gyere utánam, a többivel ne gondolj!

Ezzel a könny lecsöppent a földre és fürgén előre gurult.

A fiú csodálkozott, hogy a könny beszélni tud s hogy úgy gurúl, akárcsak a gyöngy, de ment utána s a többivel nem gondolt.

Egy ajtó előtt megállapodott a könnyecske és bekiáltott:

- Szél néni, hé!

- Ki az? - hallatszott belűlről.

- Én vagyok, könnyecske, a maga hugicája!

- Mit kivánsz tőlem, könnyecske?

- Azt kivánom, hogy szárítson föl minket, könnyecskéket, egy szegény fiú arcáról.

- Majd mindjárt kimegyek és fölszárítom a könnyecskéket.

Szél néni kijött egy arany fátyollal és avval szárítgatta a fiú arcán a könnyeket. Finom volt az arany fátyol, de hasztalan szárította föl a könnyecskéket, ahányat letörölt, annyi gördűlt nyomába.

Szél néni zsörtölődött.

- Ejnye, Bánat asszony, de sok könnyet fakaszt! Nem való ilyen kis fiút így megríkatni! Nem győzöm szárítani a könnyeit.

Könnyecske felmosolygott a földről.

- Szél néni, egy nagy kérésem volna!

- Ej, ti telhetetlen könnyecskék, - duzzogott Szél néni, - ti örökké kivántok valamit! Hát mi az a kérésed?

- Arra kérem, segítsen ezen a kis fiún, hogy kenyeret szerezhessen a beteg édes anyjának.

- És ha nem segítek?

- Akkor, Szél néni, sohasem fog fölszárítani minket, könnyecskéket, ennek a szegény fiúnak az arcáról.

Szél néni megszelídült.

- Jól van, - mondotta, - majd elmegyek a malomba, talán kiőrlök valami okos dolgot. Gyere, fiúcska, utánam!

Ezzel Szél néni nyakába kerítette a felleghajló kendőjét és megindúlt a malmába, mely persze szélmalom volt. Utána gurúlt a könnyecske, ez után ballagott a fiúcska.

Útközben találkoztak egy papiros-sárkánnyal, melyet jókedvü fiúk eresztettek föl a levegőbe. Szél néni leszakította a sárkány papiros-pántlikából készűlt farkát.

- Ez is jó lesz valamire, - gondolta.

A papiros-pántlikát magával vitte a hátán. Aztán letört egy fáról egy száraz gallyacskát, azt is magával vitte. Mikor a szélmalomhoz ért, belevetette a papiros-pántlikát és ágacskát, aztán megforgatta a vitorlát és mindjárt kiőrölt valami okos dolgot.

- Szél néni, édes! - kiáltott föl a könnyecske. - Beszéljen hát, mit tegyünk?

- Csak annyit mondok, - felelt Szél néni - piros papir-pántlika, ágacska, gombostű, lesz belőle vitorlácska. Szél néni forgatja. Mi ez?

- Forgó! - kiáltott a fiúcska.

- Helyes. Csinálj, fiam, forgót, tizet, húszat, százat és áruld a gyermekeknek. Szél néni a te forgóidat mindig pompásan fogja forgatni, úgy, hogy minden gyermek örömmel megvásárolja. Az árán vehetsz kenyeret. Úgy bizony, fiam, amint a szélmalom kenyérnek valót őröl, a te forgóid is kenyérnek valót fognak neked őrölni.

Szél néni ezzel elfutott haza.

- Köszönjük a tanácsot, Szél néni! - kiáltotta utána a könnyecske.

- Isten áldja meg, Szél néni! - kiáltotta a fiúcska.

A szegény fiú tehát készített egy csomó forgót. A munka könnyen ment, mert ügyes gyermek volt. Mikor elkészített tíz darabot, kiment a városligetbe s dobogó szívvel leste a vásárlókat: a kis fiúkat és leányokat.

Arra ment Juliska, egy csomó gyerekkel, a nevelőnő felügyelete alatt.

- Vegyenek, kérem, forgót! - szólt könyörgő hangon a fiúcska.

Könnyecske is felszökött szempilláira és az is azt suttogta:

- Vegyetek jó gyermekek, az Isten áldjon meg benneteket!

Juliska a forgóra nézett. Szél néni ebben a percben jól megforgatta a papiros-vitorlákat.

- Jaj, be szép forgók! - kiáltotta Juliska. - Kisasszony, kérem, vegyen nekem egyet!

- Nekem is, nekem is! - kiáltott a többi gyerek.

A kisasszony elővette a tárcáját és megvásárolta az összes forgót.

Boldogan ment haza a fiúcska. Volt már pénze kenyérre és a forgók még többet is fognak őrölni. Mert a fiúcska hozzáfogott új forgók készítéséhez.

Mikor Szél néni másnap az arany fátyollal le akarta szárítani a könnyecskéket a fiú arcáról, már eltünt onnan valamennyi.

... Juliska vígan futkos a forgójával, majd fáradtan leül és gyönyörködik abban, mily szépen kering a papiros-vitorla.

Száll a szellő, forog a forgó...