Felhasználó értékelés
- Részletek
-
Szülőkategória: Hírek
-
Kategória: Kultúra
-
Utoljára módosítva 2013. május 14. (kedd) 22:46
-
Publikálva: 2013. május 14. (kedd) 22:38
-
Írta: Horváth László
-
Találat: 2570
A mezőfalvi könyvtár olvasótermében egy tűt sem lehetett leejteni, úgy megtelt érdeklődő gyerekekkel és az őket kísérő felnőttekkel. Lackfi János hamar megtalálta a kapcsolatot közönségével. Egy órán keresztül játszott, sziporkázott, idézett és szavalt. Humoros előadásába nagy sikerrel vonta be közönségét, és a gyerekeknek szánt poénok is mindig jó helyen csattantak. Remek stílusban először a Lányok dala, majd kontrasztként a Fiúk dala csipkelődős mű került bemutatásra, majd a hangulat fokozásának érdekében a gyerekközönséget is megdolgoztatta. Melyik a legrövidebb vers, az egy versszakos, az egy soros, vagy netán az egy mondatos? Az előadáson ezekre mind került példa. Utassy József: Rögeszme „Rög esz meg” című versét a résztvevőkkel közösen is értelmezték. A legkülönlegesebb azonban az egyszavas vers lett Weöres Sándortól az egyszavas „Tojáshéj – tojás éj”, melyet heccnek szánt a költő. Aki kíváncsi a tojáshéj történetére, itt olvashat róla bővebben: http://dokk.hu/naplok/index.php?mutassad=Y3NlZ2E=&rare=110
Lackfi János remekül eltalálta a gyerekek érdeklődését, amit mi sem jellemez jobban, mint hogy végig le tudta kötni hallgatói figyelmét. Tabuk nélkül érintette az élet szinte minden területét a születéstől a halálig. Még az olyan kényes témát, mint a trágárság, ezt is el lehetett mondani a költészet nyelvén úgy, hogy az a gyermekfülnek is befogadható legyen.
Lackfi János küldetése: elvigye a gyerekekhez az irodalom értelmes szavát!
Lackfi János Takács Balázs 4. a osztályos tanulónak dedikál
A rendhagyó irodalomóra végén - egy exkluzív interjú keretében - Lackfi János készséggel válaszolt kérdéseinkre:
- Gyerekhumorista? Színészi kvalitások? Hogyan lehet közel hozni a költészetet a gyerekekhez? Le kell menni a szintjükre? Szókimondó költészet, ami nem trágár? Ezek a kérdések merülhettek fel a hallgatóban az előadás alatt.
- Vannak úgynevezett nagy sirató falaink. Ezek közül az egyik a költészettel kapcsolatos. Sokszáz éve sírunk-rívunk, hogy nem olvastok, jaj, istenem mi lesz! Tisztelet a kivételnek, de azt gondolom, időnként erről mi magunk írók is tehetünk. Akinek nem olyan az alkata és inkább elül hétszámra egy sarokban, az semmire nem kötelez semmit és senkit. Pilinszky János vagy Weöres Sándor nyilván nem olyan alkat volt, és ettől cseppet sem kisebb írók vagy költők, de akiben van hajlandóság sokszor még azt is lebeszéli ez a tradíció, hogy megnyilvánuljon, színpadra lépjen. Szerencsés kivétel Kányádi Sándor bátyám, aki rendkívül jól érzi a színpadot és komédiásnak is tanult. Én nem tanultam színészetet, de operistának, hős tenoristának készültem. Aztán nem lettem, de az éneklés vágya és szenvedélye megmaradt. Egy picit talán érződik, hogy bennem van a „kutyavér”. Ami azt illeti, hogy lemenjünk-e a gyerek szintjére, én azt gondolom, az sem baj, ha fel sem jövünk onnan. Általában a gyerekességünket abban szoktuk megtartani, amiben nem biztos, hogy mindig szerencsés. Például a mániákusságunkban, gyűjtőszenvedélyünkben, a megszállottságainkban: rohanok focimeccset nézni! Olyan ideges vagyok, mint egy gyerek, amikor a kedvenc játékát elvették. Tehát kikelek magamból és gyerekesen viselkedem. Abban meg, hogy legyen egy nyitottságunk, meg egy rábámulásunk a világra, meg játékra kaphatóak legyünk, abban nem biztos, hogy megőrizzük a gyerekségünket. Inkább megpróbálunk nagyon felnőttnek és nagyon komolynak látszani, holott nem attól lesz valaki felnőtt, hogy milyennek látszik, hanem hogy mennyire van belső egyensúlya, súlypontja, mennyire döntésképes. Teljesen független attól, hogy ő mennyire nyitott a világra. Sőt én azt mondanám, hogy a világra igazán nyitott ember az, aki meg tudja találni a belső súlypontját. Ettől persze még komoly emberek is lehetnek. Érettek és felnőttek.
- Válságban van az irodalom, hogy szükség van ilyen előadásokra? Nevezzük irodalomóráknak?
- Azt gondolom, hogy mindig szükség van. Én azt tartom, hogy innen jött az irodalom. Az első író az a kocsmai figura volt, aki jött és mondta: figyelj, olyan sztorim van, hanyatt fogsz esni! Innen indul ki minden! Vagy: Úúú, az „öreg” hogy tudott beszélni!
Egyfajta csepű-rágó mesterség ez! Most elbújunk a szép fehér papír mögé, amire sokszor hajlamosak vagyunk, és ilyen patyolat tiszta, absztrakt figuráknak akarunk tűnni. Majdnem tudományosnak.
- Ilyen közönségtalálkozókon pedig előjövünk a papír mögül?
- Sajnos sokszor foglyai maradunk. Volt ez a hagyományos kolhozavató jellegű író-olvasótalálkozó, ahol a légy is döglötten húzott el a csöndben. Figyelmet mesterségesen ma már nem lehet előállítani.
A gyerekek nagyon vevők az értelmes beszédre. Ha meg akarják őket szólítani, ha humor van a dologban, akkor működik. Itt a halálról is elég rendesen beszéltem, meg olyan emberi dolgokról, amik nem szívderítőek, és mi úgy gondoljuk: jaj, arról nehogy tudjon a gyerek! Hát hogy a csudában nem tud! Akkor mi van a temetésen? Vagy kell beszélni a szerelemről, mert kinyitja az internetet, vagy a tévét és ott van előtte, aminek nem kéne. Muszáj épelméjűen, nyitottan és lazán, de mégis elgondolkodtató módon ezekről beszélni!
- Akkor ez egy küldetésnek is nevezhető?
- Mondhatni igen! De nem egy ilyen habzó szájú, nagy, lobogó küldetés, de ha így vesszük, akkor igenis az! Az irodalom értelmes szavát, kedves, és gyerekekhez szóló szavát el kell vinni hozzájuk! Az irodalmat jellemezhetném úgy, mint egy háztartási gépet, ami segít és könnyebbé tudja tenni a napjainkat. Ezt a gondolatot hordozni, igen, ez küldetés.
