Felhasználó értékelés
- Részletek
-
Szülőkategória: Hírek
-
Kategória: Mezőhír
-
Utoljára módosítva 2013. június 02. (vasárnap) 20:08
-
Publikálva: 2013. június 02. (vasárnap) 20:08
-
Írta: Horváth László
-
Találat: 2121
A kitelepítettek német Himnuszát (ezt énekelték a bevagonírozás közben), a magyar Himnuszt és a Boldog asszony anyánk kezdetű népi éneket hallhattuk a Mezőfalvi Nőikar tolmácsolásában a kitelepítettek mezőfalvi megemlékezésén. A kitelepítettek táblájánál a Mezőfalvi Német Nemzetiségi Önkormányzata helyezett el koszorút, majd a megjelentek átvonultak a Kiss Kálmán Művelődési Házba, ahol közösen elevenítették fel a háború utáni eseményeket. A résztvevők közül ma már zömmel olyan idős emberek képviselik a történelmünk által igazságtalanul meghurcoltakat, akik gyerek fejjel élték meg a deportálást.
Részletek a Mezőfalva évszázadai című műből:
„Dr. Farkas Alberik ciszterci szerzetes, plébános a kitelepítésről az alábbi sorokat jegyezte fel: „1946 – a megpróbáltatások esztendeje. A lakosság német származású része megmozgatva. Május 26-án és a következő napokon 1300 lelket vitt el a kitelepítés Németországba, Stuttgart vidékére. Családok szakadtak szét. Itthon maradtak a rokonok, barátok és itt maradt a hazai rög. A bölcső és a sír itt maradt.
Volt fiú, aki fogságból jött haza, és az állomáson megtudva hogy a szüleiket kiviszik, önként vállalta az utat maga is. Tényleges szolgálatban álló rendőr otthagyta állását, hogy elmenjen öreg szüleivel idegenbe.
Voltak, akik egy szót sem tudtak németül, de valamikor németnek írták magukat, és kikerültek a nagy német tengerbe. A földek megmunkálatlanul maradtak, a házak új lakóknak nyújtottak szállást. A kitelepítettek csak kevés holmit vihettek magukkal. Bútor, gazdasági felszerelés, állat, termény itt maradtak, hogy a ház lakója felhasználhassa. A templomtól szentmise után indultak. Mindenki elvitte keresztlevelét, házasságlevelét, hogy el ne felejtse, hol ringatták bölcsőjét, hol indult el az oltártól élete.”
Az 1941. évi népszámláláskor Hercegfalva 6371 lakosa közül német nemzetiségűnek 1286, német anyanyelvűnek 1887 vallotta magát. Az 1949. évi népszámláláskor az 5074 lakos közül már senki nem mondta anyanyelvének a németet. Az a tény, hogy a hazai németek kitelepítéséhez felhasználták a korábbi népszámlálás adatait is, megtette hatását.
1958 nyarán befejeződött a földosztás második, végleges szakasza, befejeződtek a telepítések, szervezett és nagyobb létszámú népességmozgásra már nem került sor. A földreform és a német lakosság egy részének kitelepítése átrajzolta a település demográfiai viszonyait, a magyar nemzetiségű lakosság mellett csupán 10-11 százalékot tettek ki a német nemzetiségűek. Megváltoztak a felekezeti viszonyok is, a döntően katolikus őslakosok mellett megerősödött a református felekezet. 1945-1948 között közel 500 református talált itt új otthonra, többségük Dévaványáról és a felvidéki Kisújfaluból települt Hercegfalvára.”
Képek a rendezvényről itt! >>>
A mostani megemlékezést elégtételnek is lehet nevezni, hiszen az, hogy egyáltalán beszélhetnek az akkori történésekről, igen nagy jelentőséggel bír az áttelepítettek életében. Nem ellenségek vagyunk - vallották meg egymásnak németek és szlovák magyarok!... Aztán előkerültek a fényképek, történetek, melyet akkor gyerekfejjel éltek meg. A könnyek hamar a szemekbe szöktek, mert nehéz még ma is beszélni a szörnyű időkről. Volt, akinek az óvodából hazafelé menet mondták: „Itt hagytak a szüleid!” Volt, akinek csak pár óra adódott a személyes holmi összepakolására. Az is előfordult, hogy egy családon belül különböző nemzetiségnek vallották magukat a megkérdezésnél. Egy visszaemlékező elmondta: Egy hétig utaztak vagonban, mire Mezőfalvára értek. A szlovákiai Kürtről 8-9 családra, Véméndről 2 családra, Kisújfaluról 20 családra emlékeznek a mesélők. A betelepítetteket nagyrészt földművesek alkották. Először Bakonycsernyére vitték őket, de itt nem tetszett a földművelésre kevésbé alkalmas terület, így Hercegfalván, a mai Mezőfalván leltek új otthonra.
Az emlékezésen résztvevők csak egymás között beszélnek ma is a nevekről. Az, hogy közös asztal mellett beszélhetik meg a történteket, óriási és rendkívüli lépés az életükben.
Ma sem könnyű könnyek nélkül beszélni a történtekről!
