TÉMA: Történetek-Történelem

Háromezer éves kincseket őrzött otthon egy izraeli halász .

Különleges ősi cserépedényekhez, köztük egy háromezer éves agyagedényhez jutott az Izraeli Régészeti Hatóság (IAA) egy halász hagyatékából - írta az izraeli Háárec című lap.


Néhány napja a hatóságot felhívta egy Osznat Leszter nevű nő, aki közölte a hatósággal, hogy elhunyt halász rokona mindenféle régi cserepeket őrzött a fészerben. A kiküldött két szakember elhűlt a leletek láttán, ugyanis különleges ősi edények, valóságos kincsek kerültek elő rongyokba csomagolva a lomok közül.

Az elhunyt halász hálója ugyanis a halak mellett felszínre hozta régi korok elsüllyedt hajóinak rakományát is. A régészek szerint a legértékesebb egy háromezer évesre datált cserépedény, de vannak a római korból származó, kétezer éves és bizánci idők emlékét őrző, ezerötszáz esztendős leletek is. Az öreg halász nem ismerte értéküket, de szépnek tartotta az edényeket és otthonában tartotta azokat haláláig. Az örökös száz évesnek gondolta a hagyatékot, de a biztonság kedvéért szakemberek segítségét kérte.

"Egyszerű halász volt, egész világa a halászat volt"- mesélte Leszter a Háárecnek. "Mindent szeretett, amit felszínre hozott. A halat megette, a cserepeket pedig megőrizte. Szépnek tartotta, ami talán csinosíthatja az otthonát. Soha nem képzelte, hogy ősi kerámiák" - tette hozzá. A rokon átadta az edényeket az izraeli hatóságnak, csak azt kérte, értesítsék, hol állítják ki azokat, hogy unokáival majd meglátogathassa.

Izrael partjainál már a bronzkor óta, ötezer éve kereskedtek hajókkal. A Földközi-tenger ezen szakasza fontos összekötő kapocs volt Egyiptom és a keleti mediterrán vidékek, a mai Libanon között. A kereskedőhajók az évezredek során baleset vagy támadások miatt olykor elsüllyedtek és rakományuk nagy része máig a tenger mélyén pihen.

Szeptember 27-én a mezőfalvi általános iskola volt diákjai - két osztály -, megtartotta az 50. éves osztálytalálkozójukat.

Emlékeztek volt iskolájukra, tanáraikra, elhunyt társaikra.
Örültek egymásnak, a diákokból lett nagymamák és nagypapák.

Szerintem ebben az érték vesztett világunkban nagyon szép és példaértékű, h a volt mezőfalvi diákok így is kinyilvánítják kötődésüket iskolájukhoz; példát adva a ma diákjainak, a ma tanárainak, arról, mit is jelent az a szó, hogy ISKOLA

P.S.
Kár, hogy erről az eseményről a mezőfalvi médiumok nem publikáltak semmit, pedig higgyék el, a volt diákok nagyon sok érdekes dolgot, élményt elmondhattak volna, mindenki épülésére!

1945. január 30. (szerda) Harci cselekmények környékünkön

A magyar 3. hadsereg alárendeltségében harcoló Pape-csoportnál a 6. páncéloshadosztály páncélozott harccsoportja kora reggel visszafoglalta a Siómarostól délre húzódó magaslatokat.
A páncélosok Balatonszabadi és Siómaros ellen intézett támadását a szovjetek páncéltörő reteszállása azonban visszaverte.

A páncélozott harccsoport átcsoportosította erőit, majd 11.00 órakor ismét támadásba lendült.
A 11. páncélosezred harckocsijai északi irányból betörtek Balatonszabadi területére, majd a 114/II. zászlóalj lövészpáncélosokról leugráló páncélgránátosai elkeseredett helységharcban megtisztították a települést.
A támadás folytatásaként 15.00 órakor a harccsoport Siómarost is visszafoglalta.
A páncélosok támadása után még kisebb szovjet kötelékek tartották magukat a korábbi betörés területén, de ezek felszámolása is megkezdődött.

Ádándnál a magyar védők folytatták a terület megtisztítását, Mezőkomáromtól északnyugatra pedig visszamaradt szovjet támpontokat számoltak fel.

Mezőszilas ellen délről és kelet felől a szovjet 233. lövészhadosztály zászlóaljnyi erővel támadást indított és betört a helységbe.
A támadást azonban a védők visszaverték és a betört szovjeteket kivetették.
Éjfél körül a szovjetek megismételték a támadást, de a magyar 26/I. honvéd gyalogzászlóalj ellenlökésével ismét visszavetette őket.
A magyarok két golyószórót, egy géppuskát és két géppisztolyt zsákmányoltak.

A III. páncéloshadtest arcvonala éjszaka sem csendesedett el.
Január 30-án éjfél körül Káloztól öt kilométerre délnyugatra hét szovjet harckocsi lövész-deszanttal megpakolva támadást indított, de kísérletüket visszaverték.

A 23. páncéloshadosztály jobbszárnyát napközben igen heves szovjet aknavető-, páncéltörőágyú- és sorozatvető-tűz érte.
A Sárbogárd – Sárkeresztúr vasútvonaltól keletre a németek a 104. gárda-lövészhadosztály több, egyenként zászlóalj erővel indult támadását verték vissza.

Az 1. páncéloshadosztály Perkátáig áttört harccsoportjai reggel még harcban álltak a 186-os magaslat körül létesített reteszállást védő szovjet erőkkel.
A délelőtt folyamán az alakulatok rendezték soraikat, lőszert és üzemanyagot vételeztek, majd felkészültek egy újabb délkeleti irányú támadásra Dunapentele felé.

A támadás végrehajtására a Marcks-harccsoportot utasították.
A harccsoport a 113. páncélgránátos-ezred törzséből, Stark százados két lövészpáncélos-századdal megerősített 113. zászlóaljából, az 1/I. páncélososztály 12 bevethető Panther harckocsijából, a 37. páncélos-utászzászlóalj és a 37. páncélvadászosztály részeiből, valamint a 73. páncélos-tüzérezred Sd.Kfz. 250 lövészpáncélosokkal felszerelt tüzérmegfigyelő-osztagaiból állt.
A páncélgránátosok harcoslétszáma csupán mintegy 250 fő volt.
A harccsoportot támogatta a 24/I. páncélososztály 20 Panthere is.

A harccsoport a déli órákban Perkátától keletre indította meg támadását.
Heves harcok után elfoglalták a 186-os magaslatot és az ettől nyugatra lévő tanyát.
A harcokban a németek egy szovjet SZU–85 és két SZU–76 önjáró löveg, 11 páncéltörő löveg és nyolc tehergépkocsi kilövését, illetve zsákmányul ejtését jelentették.

A tovább nyomuló harccsoport élosztaga (a 113/10. század lövészpáncélosaival és Hutter hadnagy 10 Pantherével) 14.00 óra körül a gyenge szovjet ellenállás letörése után elérte a Galambospusztától két kilométerre nyugatra lévő útelágazást.
A támadás szempontjából fontos útkereszteződést három irányból is sorozatos szovjet támadások érték, de a németek szilárdan tartották az elért terepszakaszt. A Galambospuszta ellen intézett szovjet század erejű ellenlökések visszaverése alkalmával a 24/I. páncélososztály további két SZU–85 önjáró löveg, három harckocsi (ebből kettő KV–85) és négy páncéltörő ágyú kilövését jelentette.

Sötétedés után a Marcks-harccsoporthoz csatlakozott a Huppert-harccsoport is, amelyet most Ritz őrnagy vezetett.
A harccsoportot támogatta az 509. nehézpáncélos-osztály időközben Seregélyesen kijavított 12 Tiger B nehézharckocsija Tischendorf százados parancsnoksága alatt.

Az 1. zászlóaljból és a „Királytigrisekből” álló különítmény Györgymajor és Hangos-domb érintésével a Dunapentele felé vezető út mentén érte el Galambospusztát, ahol Ritz felvette a kapcsolatot a 3. páncéloshadosztállyal.

A 3. páncéloshadosztály Dunapentelén bekerített 3/II. páncélgránátos-zászlóalját időközben már csak légi úton tudták volna ellátni.
Mivel az 1. páncéloshadosztály legyengült harccsoportjai ahhoz nem voltak elég erősek, hogy áttörjenek Dunapenteléig, a Balck-seregcsoport rövid engedélyeztetési folyamat után kora délután engedélyt adott a 3/II. páncélgránátos-zászlóalj északnyugati irányú kitörésére.
Mielőtt a németek végleg elhagyták volna Dunapentelét, hogy Galambospusztánál egyesüljenek a Huppert-harccsoporttal, annyi ladikot és egyéb átkelési eszközt kellett megsemmisíteniük, amennyit csak tudtak.

Miután a 3. páncéloshadosztály Medicus-harccsoportjának kitört katonái este egyesültek Ritz embereivel, a német harccsoportok visszahúzódtak Perkátára.
A harccsoportok visszavonulását a 113. zászlóalj és az 1/5. páncélosszázad utóvédként virradatig fedezték. A 3/II. páncélgránátos-zászlóalj és Medicus őrnagy 543. páncélvadászosztályának maradékai megmenekültek.

Thunert vezérőrnagy 1. páncéloshadosztálya az alárendeltségében harcoló 509. nehézpáncélos-osztály és a 24/I. páncélososztály erőivel együtt Perkáta és Dunapentele körül 1945. január 29-31. között hét saját harckocsi elveszítése mellett összesen 78 szovjet harckocsi és önjáró löveg kilövését jelentette.

Amíg az 1. páncéloshadosztály harccsoportjai délelőtt a Dunapentele felé indítandó támadásra készültek fel, a 18. harckocsihadtest 12 harckocsija előretört és Rácalmástól nyugatra átvágta az Adony – Dunapentele műutat.
A szovjetek célja minden bizonnyal a 4. gárdahadsereg 104. lövészhadtestének 3. gárda-légideszant-hadosztályával való kapcsolat felvétele volt.
Így egyesülhetett volna a szovjetek északi és déli csapásmérő csoportja, de ez ekkor még nem sikerült.

Perkátától keletre a szovjetek másik 10 harckocsival – kihasználva a hézagos német arcvonal réseit – elérték Alsócikolamajort.
A betört szovjet páncélosokkal a 23. páncélos-felderítőosztály részei vették fel a harcot, amelyben a IV. SS-páncéloshadtest 5. SS-páncélosezredének négy harckocsija és két StuG. IV rohamlövege is támogatta őket.
A hiányos jelentések szerint egy szovjet harckocsit kilőttek.

A IV. SS-páncéloshadtest arcvonalán kora reggel a németek egy ellenlökése Aggszentpétertől nyugatra elakadt.
A hadtest arcvonalán Szinateleptől egészen Velencéig összesen négy szovjet csapatösszevonást azonosítottak.

Az 5. SS-páncéloshadosztály vonalai ellen nem sokkal ezután a szovjetek támadásba is lendültek.
A hadosztály alárendeltségében volt a 303. rohamtüzérdandár is, állományában 12 bevethető StuG. III rohamlöveggel.

A Pusztaszabolcs – Nagytétény vasútvonal mentén ezrednyi erejű lövészkötelékkel és kilenc harckocsival előretörő szovjetek a 10/I. SS-páncélgránátos-zászlóaljat Iváncsa vasútállomásáig vetették vissza és az innen két kilométerre északnyugatra lévő tanyát is birtokba vették.
A támadás során a 9/I. SS-páncélgránátos-zászlóaljnak is fel kellett adnia állásait Szinatelepnél és visszahúzódnia a Váli-víz délnyugati partjára.
Ezzel a németek az utolsó hídfőjüket is elveszítették a Váli-víztől északkeletre.

Az Iváncsa vasútállomástól északnyugatra elveszített tanya visszafoglalására az 5. SS-páncéloshadosztály páncélozott harccsoportja ellenlökést indított és nem sokkal később ki is szorította innen a szovjeteket.

A szovjetek által Aggszentpétertől nyugatra elért betörés ellen Alsó-Besnyő felől az 5. SS-páncéloshadosztály egy harccsoportja északi irányban, a 3. SS-páncéloshadosztály 6. SS-páncélgránátos-ezrede pedig Kápolnásnyéktől déli irányban indított támadást.
A német támadás a jelentős szovjet ellenállás ellenére elérte Aggszentpéter nyugati előterét.
Mivel az 5. SS-páncéloshadosztály páncéloscsoportját 11.00 óra körül az Alsócikolamajorig jutott 18. harckocsihadtest ellen dél felé kellett átcsoportosítani, a visszafoglalt terület egy része újra szovjet kézbe került. Ennek ellenére az Aggszentpéternél elért helyi sikerek nyomán a IV. SS-páncéloshadtest arcvonalát több helyen sikerült kelet felé kitolni.

Pettendtől délre az 5/III. SS-páncélgránátos-zászlóalj század és zászlóalj erejű szovjet támadásokat vert vissza. Gróftanya körül a 6/III. SS-páncélgránátos-zászlóalj védekezett.

Az 5/II. SS-páncélgránátos-zászlóalj is meg tudta tartani Kápolnásnyék körüli állásait.
A németek itt belefoglalták tűzrendszerükbe annak a két sérült, de ki nem égett Sherman harckocsinak a lövegeit is, amelyet előző este Sutter SS-Unterscharführer Panthere lőtt ki.
A harckocsi irányzója, Lindenau SS-Rottenführer erről így számolt be:

„Mivel a harckocsik tele vannak lőszerrel, Bachmann zászlóaljának emberei tudni akarják, hogyan védhetik meg magukat a páncélosok lövegeivel. Elmagyarázzuk hát a gránátosoknak a kezelésüket…”

A Holste-hadosztálycsoport arcvonalán Székesfehérvártól északkeletre, a vasút mentén északi irányban előretörő szovjeteket reggelig Csala északi szélére sikerült visszavetni.

A kora délutáni órákban Pátkától nyugatra a szovjetek 30-40 páncélos és hadosztálynyi erejű lövészalakulatok bevetésével délnyugati irányban támadást indítottak.
Mint később kiderült, ezek az erők az átcsoportosított 1. gárda-gépesítetthadtest páncélosai és az ezek támogatására kijelölt 223. lövészhadosztály zászlóaljai voltak.

A szovjetek mintegy nyolc kilométer széles arcvonalon, egy-két lövészzászlóaljból és mintegy 10-10 harckocsiból álló harccsoportokkal rohamozták meg a német-magyar csapatok vonalait. A 356. gyaloghadosztály 871. gránátosezredének keleti fronton sohasem járt, a szovjetekkel szemben tapasztalatlan zászlóaljait lerohanták.
A szovjetek négy kilométer szélességben és hat kilométer mélyen törtek be a Holste-hadosztálycsoport arcvonalába.

A 4. lovasdandár Székesfehérvárnál lévő tartalék erői azonnal ellenlökést indítottak.
A 41/I. lovasosztály a 70. páncélvadászosztály kilenc StuG. III rohamlövegével és egy Jagdpanzer IV vadászpáncélosával együtt a Székesfehérvár – Zámoly műút mentén, a várostól öt kilométerre északra nyomult előre.

Sárkeresztes körül a lovasdandár nehéz lovasosztályából szervezett 70. páncélos-felderítőosztály Panzer II könnyűharckocsijai és lövészpáncélosai a „Feldherrnhalle” nehézpáncélos-osztály kilenc Tiger B nehézharckocsijával együtt álltak készenlétben.
A páncélos-felderítőosztályt Sonntag százados (Rittmeister), a nehézpáncélosokat dr. Nordewin von Diest-Koerber százados vezette. A harccsoportnak a szovjetek által elfoglalt Gyulamajort kellett visszaszerezni.

Gyulamajornál a magyar 2. honvéd páncéloshadosztály 3. gépkocsizó lövészezredének 5. zászlóalja volt védőállásban. A zászlóalj parancsnoka Majthényi Imre százados volt.

Kora délután a szovjetek félórás tüzérségi és aknavető-tűzcsapással készítették elő támadásukat.
A szovjet lövedékek a zászlóalj teljes távbeszélő-hálózatát szétrombolták.
A zászlóaljtól balra a szovjetek betörtek a németek vonalába, majd rajtaütéssel a magyar zászlóaljat is oldalba kapták.

Ekkor Szabó Sándor tartalékos őrmester, a zászlóalj távbeszélő szakaszának parancsnoka a szovjet támadás közepette megszervezte a védelmet és a major épülete mellett védőállást foglalt.
Miután a zászlóalj-harcálláspont kiürítése megkezdődött, Szabó őrmester csekélyke erejével ellenlökést indított, hogy a major udvarán álló gépjárműveknek elegendő időt biztosítson a távozásra.
A kézigránáttal és géppisztollyal támadó honvédek közelharcban sikeresen feltartották a szovjeteket.
Szabó a harc közben láblövést kapott. Teljesítményéért soron kívül zászlóssá való előléptetésre terjesztették fel.

A 70. páncélos-felderítőosztály és a „Királytigris” nehézharckocsik Sárkeresztestől keletre indították meg támadásukat.
A német harcjárművek az állandó tüzérségi és aknavetőtűz ellenére jó ütemben haladtak.
Gyulamajor előtt azonban már szovjet harckocsikba és páncéltörő ágyúkba ütköztek. A frontális támadás elakadt.

Ekkor Diest-Koerber százados négy nehézharckocsival a Zámoly – Székesfehérvár műút mellett fekvő 214-es magaslat felé került.
Itt is szovjet páncélosokba ütköztek, amelyekből az éjszaka folyamán többet kilőttek.
A megmaradt szovjet harckocsik visszahúzódtak.
A harcok során egy Tiger B súlyosan megsérült. A 4. lovasdandár beérkező erői végül birtokba vették a magaslatot és beásták magukat.

Az esti órákban a „Feldherrnhalle” nehézpáncélos-osztály három nehézharckocsija Kopp hadnagy vezetésével betört Gyulamajor területére, de az elégtelen gyalogsági támogatás miatt hamarosan vissza kellett vonulniuk.

Tolbuhin marsall és Zaharov hadseregtábornok, a 4. gárdahadsereg parancsnoka figyelmesen tanulmányozta azokat a jelentéseket, amelyek a 20. gárda-lövészhadtest harcfelderítő vállalkozásairól befutottak.
Ezek Székesfehérvártól északra a német-magyar védelem meggyengüléséről számoltak be.

Tolbuhin ezt is figyelembe vette, amikor a Velencei-tó és a Duna között igen nehezen haladó 4. gárdahadsereg fő erőkifejtésének súlypontját ide helyezte át.
Az éjszakai menetek során január 31-én reggelre átcsoportosított 1. gárda-gépesítetthadtest és 5. gárda-lovashadtest erői a 20. gárda-lövészhadtest sávjában készültek fel a délutáni rohamra.
Ezeket az erőket jelölték ki a délnyugati irányú támadás végrehajtására és Székesfehérvár visszafoglalására.

Délután 14.00 órakor Russzijanov altábornagy 1. gárda-gépesítetthadteste (állományában 38 bevethető M4A2 Sherman harckocsival és 24 SZU–100 önjáró löveggel) az 5. gárda-lovashadtest és a 20. gárda-lövészhadtest hadosztályainak támogatásával rövid tüzérségi előkészítést követően támadásba lendült.

A csoportosítás jobbszárnyát Zámolytól északra a 80. gárda-lövészhadosztály fedezte.
A gárda-gépesítetthadtest páncélosait középen az 5. gárda-légideszant-hadosztály, a jobbszárnyon pedig a 223. lövészhadosztály gyalogsága kísérte.
A legnagyobb eredményt a 223. lövészhadosztály és a Bicskétől aznap átcsoportosított 3. gárda-gépesítettdandár (parancsnoka K. P. Vjaznyikov alezredes) érte el Gyulamajor elfoglalásával.

A szovjet csapatok jelentős betörést értek el. Gyulamajornál a Zámoly – Székesfehérvár útvonalat is átvágták.

Sikereiket viszont nem tudták kihasználni, ezért a kitűzött támadási feladatot (a Mór – Székesfehérvár műút elérését) egyelőre nem tudták végrehajtani.
A 4. gárdahadsereg csapatainak végül sem a németek által lehallgatott szovjet rádióforgalmazásban sűrűn emlegetett mély áttörés, sem pedig Székesfehérvár elfoglalása nem sikerült.

A csapnivalóan rossz időjárás miatt a mezőföldi hadszíntér felett minkét oldalon alacsony volt a repülőtevékenység.
A Balck-seregcsoport felett a németek néhány felderítő repülőgépe próbálta feltérképezni a szovjetek erejét és arcvonalát.
Simontornya térségében két német csatarepülő-század – dacolva a mostoha időjárással – alacsonytámadásokat hajtott végre.

A Dél Hadseregcsoport hadinapló-bejegyzése aznap megállapította, hogy a Balck-seregcsoport immár minden arcvonalon (tehát délen is) védelemre kényszerült.

A reggeli helyzetjelentés alkalmával 09 óra 30 perckor Gaedcke vezérőrnagy jelentette a hadseregcsoportnak, hogy a 6. páncéloshadosztály páncélozott harccsoportja az Ádándnál felszámolt betörés után a Balatonszabadiba betört szovjetek ellen indult támadásra.
Ezzel egy időben a 23. páncéloshadosztály erői Nagylóktól nyugatra jelentős szovjet lövészerők támadását voltak kénytelenek kivédeni.
Az 1. páncéloshadosztály erői áttörtek Perkátához.
Dunapentelét továbbra is tartotta a 3. páncéloshadosztály bekerített páncélgránátos-zászlóalja.

A IV. SS-páncéloshadtestnél két páncélos-, illetve páncélgránátos-harccsoport indított támadást a szovjet betörés felszámolására.

Székesfehérvártól északra az előző nap beékelődött szovjet kötelékeket kettő kivételével sikerült visszaverni. A 4. lovasdandár ezek felszámolásával volt éppen elfoglalva.

Kühl ezredesnek, a 356. gyaloghadosztály parancsnokának az előzetes tervek szerint déli 12.00 órakor kellett átvennie a harcvezetést a Székesfehérvártól északra húzódó arcvonal felett.
A hadosztály csapatai közül már a 871. gránátosezred, valamint a 356. tüzérezred ütegeinek zöme is a térségben tartózkodott.

A Balck-seregcsoport vezérkari főnöke azt is közölte Grolmannal, hogy a seregcsoport tudtára adta a Budapesten bekerített IX. SS-hegyihadtestnek: immár maga is védelemre kényszerült.

A délelőtt folyamán a német felderítés felfedezte, hogy a Balck-seregcsoport déli arcvonalán, a III. páncéloshadtest balszárnyán a szovjetek jelentős harckocsizó és lövészerőket vontak össze abból a nyilvánvaló célból, hogy Perkáta és Dunapentele között Adony felé törjenek előre.

Gaedcke 10 óra 45 perckor jelentette Grolmannak, hogy a szovjetek a Perkáta és Dunapentele közötti utat ismét átvágták.
A szovjet harckocsizó ékek Rácalmástól nyugatra álltak.
A jelentés szerint a III. páncéloshadtest parancsnoksága igen aggódott a Dunapentelén szorult páncélgránátosokért, akiket immár sem ellátni, sem megerősíteni nem tudott.
Ezért Gaedcke útján kérte a hadseregcsoportot, engedélyezze, hogy a védők Dunapenteléről az éjszaka folyamán északnyugati irányban áttörhessenek az 1. páncéloshadosztály feléjük indított tehermentesítő támadása felé.

Grolman ekkor megkérdezte, van-e annyi ereje a III. páncéloshadtest balszárnyának (vagyis az 1. páncéloshadosztálynak), hogy arcvonalát ismét Dunapenteléig tolja ki. Gaedcke nemmel válaszolt.

A déli helyzettájékoztató során 11 óra 40 perckor a Balck-seregcsoport arról számolt be hadseregcsoportnak, hogy a szovjetek egyértelmű szándéka a Dunától közvetlenül nyugatra egyesíteni északi és déli csoportosításaikat.
Ennek érdekében képeztek súlypontot a parti út mentén.
A németek azt várták, hogy a Rácalmásig előretört szovjet kötelékek még aznap folytatják északi irányú támadásukat.

Ezt támasztotta alá az is, hogy az északi csoportosítás a Duna mentén fejtette ki a legnagyobb nyomást a német vonalakra.
Szinateleptől északra felszámolták a német hídfőt és az erőket visszavetették a Váli-víz mögé.
A szovjeteknek a Váli-víz torkolatánál egy kisebb betörést is sikerült kialakítaniuk.
A IV. SS-páncéloshadtest két harccsoportjának ellentámadása Aggszentpétertől nyugatra jól haladt előre, de e miatt a szovjet betörés miatt az egyik harccsoportnak délnyugat felé kellett fordulnia, hogy elreteszelje azt.

A Dunapentelét tartó 3/II. páncélgránátos-zászlóalj kitörésének ügyében 12 óra 15 perckor a hadseregcsoport az OKH szárazföldi haderő vezérkara hadműveleti osztályához fordult jóváhagyásért.
A kitörést egy óra múlva engedélyezték.
Ezt a hadseregcsoport 13 óra 25 perckor közölte a Balck-seregcsoporttal.

A németek dél felé már észlelték a gyülekező viharfelhőket Székesfehérvártól északra.
Grolman 12 óra 40 perckor felhívta a Balck-seregcsoport figyelmét arra, hogy a felderítés adatai szerint az átcsoportosított 1. gárda-gépesítetthadtest, az 5. gárda-lovashadtest és valószínűleg a 23. harckocsihadtest részeinek támadása küszöbön áll.
A seregcsoportnak ebben a helyzetben azonnali intézkedéseket kellett hoznia.

A Balck-seregcsoport 14 óra 25 perckor jelentette a hadseregcsoportnak, hogy Zámoly körül erősebb szovjet támadás indult.

A támadás részleteiről csak a 17 óra 20 perckor tett esti helyzetjelentés számolt be. Eszerint a kora délutáni órákban megindult támadás hét-nyolc kilométer szélességben és mintegy négy kilométer mélyen tört be a német-magyar vonalakba.

Két szovjet támadó csoportosítást azonosítottak. Az egyik éle Székesfehérvártól négy kilométerre északkeletre állt, a másik szovjet ék pedig Borbálapusztától keletre, illetve a Zámoly – Székesfehérvár műúttól másfél kilométerre nyugatra. Lovasberénytől gépkocsiszállítással állandóan újabb szovjet gyalogsági kötelékek érkeztek.

A 356. gyaloghadosztály már bevetett gránátosezredét a szovjetek gyakorlatilag szétverték. Maradványait a jelentés idején Székesfehérvártól északra a műút vonalán próbálták gyülekeztetni. A 4. lovasdandár tartalékai már harcba léptek, de a IV. SS-páncéloshadtest nélkülözhető erőit is azonnal át kellett csoportosítani Székesfehérvárhoz.

Gaedcke 17 óra 30 perckor megbeszélte a helyzetet Grolmannal. Megállapították, hogy a szovjetek hihetetlenül gyorsan csoportosították át erőiket a Velencei-tó északi részére. A németek az éjszaka beállta előtt nem várták a szovjet támadás megindulását.

A Balck-seregcsoport feleszmélve meglepetéséből, Székesfehérvártól északra ellentámadást tervezett. Ehhez a IV. SS-páncéloshadtesttől egy megerősített ezred-harccsoportot vezényeltek a körzetbe. A támadás harckocsi-támogatása érdekében az 509. nehézpáncélos-osztály Tiger B páncélosait is visszarendelték a déli szárnyról. A tüzérségi támogatásról a 17. népi-sorozatvető-dandár és az északi arcvonalról visszavont 403. népi-tüzérhadtest ütegeinek kellett gondoskodni.

A kialakult helyzetben Balck tábornok utasítást kért a hadseregcsoporttól arra vonatkozóan, hol húzódjon az az arcvonal, amelyet a sorozatos szovjet támadások folytatódása esetén is mindenképpen tartaniuk kell. Saját elképzelése szerint a Balaton és Velencei-tó között, Siófok – Káloz – Seregélyes – Velencei-tó déli sarka vonalon kellene megtartani egy hídfőt, amely a későbbi déli irányú támadás kiinduló pontja lehetett.

Grolman ezzel kapcsolatban kifejtette, hogy a Dunától való visszavonulás nehéz döntés volt, hiszen ha feladják a folyam vonalát, csak egy jóval rövidebb arcvonal jöhet számításba, amely mögött a tervezett későbbi hadművelet erői összpontosíthatók. Könnyen belátható, hogy nincs értelme olyan arcvonal-kiszögellés tartásának, amelynek védelme csak az erőket pazarolja. A Dél Hadseregcsoport vezérkari főnöke visszadobta Balcknak a labdát: javasoljon a tábornok egy olyan arcvonalat, amelyről majd dönthetnek.

Grolman megkérdezte, a Balck-seregcsoport Esztergom környéki erőiből el kell-e vonni tüzér- és rohamlöveg-alakulatokat, hogy azokkal erősítsék meg a székesfehérvári arcvonalat. Gaedcke szerint nem, mert ott is elkelt a segítség. Grolman ezzel egyetértett.

Grolman 18 óra 50 perckor ismét beszélt Gaedckével. Felhívta a Balck-seregcsoport vezérkari főnökének figyelmét, hogy Székesfehérvártól északra minden körülmények között meg kell akadályozni a szovjetek áttörését, mert az a várostól keletre húzódó arcvonal összeomlásával járna együtt. Grolman szerint kérdéses volt, van-e értelme a 6. páncéloshadosztály páncélozott harccsoportjával felszámoltatni a simontornyai szovjet hídfőt. Talán inkább csak el kellene reteszelni a szovjetek betörését és a páncélozott harccsoportot a 4. lovasdandár mögött készenlétbe helyezni.

Másik megoldás lehetett, hogy a páncélosokkal a lehető legnagyobb veszteséget okozzák a Simontornyánál lévő szovjet erőknek. Gaedcke szerint a Sárszentmiklóstól nyugatra húzódó magaslatokon kiváló reteszállások létesíthetők. Grolman megígérte, hogy a hadseregcsoport a kérdésről hamarosan dönteni fog.

Nem sokkal később a Balck-seregcsoport távirati úton értesült a Dél Hadseregcsoport döntéséről. Eszerint:

– a seregcsoport fő feladata megakadályozni a szovjeteket abban, hogy a Vértes és Székesfehérvár között áttörjenek;

– a Simontornyánál kialakított szovjet hídfőt fel kell számolni, és az ott támadásra összevont erőket szét kell zúzni;

– a Sárvíz-csatorna és Duna között, valamint a Velencei-tó és a Duna között az erők támadólagos bevetésével az eddigi arcvonalat kell védeni.

A Székesfehérvárnál kialakult helyzetről és a hadseregcsoport által foganatosított intézkedésekről 19 óra 45 perckor Grolman tájékoztatta Wenck altábornagyot, a német szárazföldi haderő vezérkarának vezetési csoportfőnökét. Grolman szerint a szovjetek déli és északi csoportosításuk támadásának folytatása mellett már északkeleti irányból is át akarnak törni a székesfehérvári átjárón. A 2. gárda-gépesítetthadtestet is bizonyára azért vonták Budapesttől Bicske körzetébe, mert Székesfehérvár ellen fogják alkalmazni. Grolman nem vette figyelembe, hogy ennek a hadtestnek részeit a szovjetek már az I. lovashadtest január 22-én este Mánynál indított támadásának megállítására is bevetették Bicskétől északkeletre.

A hadseregcsoport egyértelműen arra utasította a Balck-seregcsoportot, hogy az áttörést Székesfehérvárnál feltétlenül akadályozza meg. Wenck a hozott intézkedésekkel egyetértett.

Grolman kitért rá, hogy a hadseregcsoport csak akkor tudja visszaszerezni a hadműveleti kezdeményezést, ha az újonnan beérkezett erőket is bevetheti.

Itt a hadseregcsoport vezérkari főnöke az ardenneki offenzíva kudarca után kivont és többé-kevésbé feltöltött I. SS-páncéloshadtest beérkező alakulataira utalt. Az SS-alakulatok első szállítmányai 17.00 óra után érkeztek meg Győrbe. Az 1. SS- és 12. SS-páncéloshadosztályból álló hadtest részét képezte annak a 6. páncéloshadseregnek, amelynek Magyarországon való alkalmazásáról Hitler már január 22-én, tehát még a „Konrad 3” hadművelet elakadása előtt döntött. A hadsereg két SS-páncéloshadtestét és közvetlen alakulatait a legnagyobb titoktartás mellett akarták átcsoportosítani a keleti front déli szárnyára.[614]

Wenck erre azt válaszolta, hogy az új kötelékek átcsoportosítása még legkevesebb öt napot vesz igénybe és utána is Hitler dönt alkalmazásukról.

A kialakult helyzetről Balck és Wöhler 20 óra 45 perckor cserélt véleményt. Eszerint a 6. páncéloshadosztály páncélozott harccsoportjának ellentámadása jól haladt. A páncélosok visszafoglalták Balatonszabadit és Siómarost. A 25. honvéd gyaloghadosztály Mezőszilason felszámolt egy újabb szovjet betörést. Az 1. páncéloshadosztály Perkátától Dunapentele felé megindította támadását. Székesfehérvárnál az 1. gárda-gépesítetthadtest és az 5. gárda-lovashadtest menetből lendült támadásba, miután átcsoportosították őket a Velencei-tó keleti sarkától. Az itt védő 871. gránátosezred nem tudta állásait megtartani, így a mögötte álló tartalékok bevetése vált szükségessé.

Wöhler megjegyezte: ahhoz képest, hogy a szovjetek az 1. gárda-gépesítetthadtestet és az 5. gárda-lovashadtestet is harcba vetették, támadásuk kezdeti eredményei nem voltak túl jelentősek.

Balck erre közölte, hogy az 1. gárda-gépesítetthadtest a felderítés adatai szerint 53 harckocsival rendelkezett, s ebből aznap 50 darabot már be is vetettek.[615] A Székesfehérvárnál keletkezett rés betömésére a IV. SS-páncéloshadtest egy ezred-harccsoportját (a 6. SS-páncélgránátos-ezredet és a 3. SS-páncélos-utászzászlóaljat) csoportosítják át, amelyhez hamarosan a hadtestnek alárendelt 509. nehézpáncélos-osztály is csatlakozik.

Wöhler megkérdezte Balcktól, hogy felelősségteljes dolog-e a 6. páncéloshadosztály páncélozott harccsoportját a Székesfehérvárnál kialakult helyzet ellenére továbbra is a magyar 3. hadsereg arcvonalán hagyni.

Balck szerint ez nélkülözhetetlen volt ahhoz, hogy a 25. honvéd gyaloghadosztály aránytalanul széles arcvonalát fedezni tudják. A székesfehérvári arcvonalra viszont újabb erők érkeztek, hiszen ide várták másnap a 356. gyaloghadosztály egy újabb gránátosezredét is. Balck szerint inkább az a kérdés, hol van a 7. gépesítetthadtest. Mivel leginkább ennek felbukkanásától tartott, a 6. páncéloshadosztály páncélozott harccsoportját kénytelen volt ott tartani.

Wöhler a továbbiakban rámutatott, Székesfehérvár megtartása nem csak propagandisztikus megfontolásokból kívánatos, hanem azért is, mert a fontos közlekedési csomópontra harcászati szempontból is szükségük volt.

Balck arra kérte Wöhlert, másnap személyesen beszéljék meg a további teendőket. A Dél Hadseregcsoport parancsnoka erre megígérte, hogy másnap a seregcsoport harcálláspontjára utazik.

Az OKH szárazföldi haderő vezérkarának hadműveleti osztálya február 1-én hajnali 02 óra 30 perckor közölte a Dél Hadseregcsoporttal Hitler döntését, miszerint a beérkező SS-páncéloshadtestet mindkét hadosztályával a hadseregcsoport kapja meg.[616]

A hadseregcsoportnál az üzemanyag-helyzet időközben tovább romlott. Mivel Wöhlernek nem sikerült feletteseinél elérni, hogy csapatai az eddig kiutalt napi 500 köbméternél többet kapjanak, újabb súlyos megszorításokat volt kénytelen elrendelni. Azoknak az alakulatoknak az üzemanyag-mennyiségét, amelyeket statikus (álló) védelembe rendeltek, jelentős mértékben csökkentették, s az így nyert üzemanyagot a mozgó védelembe bevetett páncélosalakulatoknak és a beérkező hadműveleti tartalékoknak adták. A felesleges gépjárműforgalmat a német tábori csendőrség szigorúan ellenőrizte.[617]

Grolman a nap folyamán intézkedett arról a talpra szerelt 50 darab 8,8 cm-es harckocsiágyúról is, amelyeket a Margit-állás páncéltörő tűzrendszerének növelésére utaltak ki. Ezekből 25 löveget a Balaton és a Dráva között, a másik 25 darabot pedig Balaton és a Velencei-tó között kellett beépíteni. A lövegeket erőd-páncéltörőágyús-századokba osztották be, szakaszonként négy-öt löveggel. A helyhez kötött páncéltörő szakaszokat a legveszélyeztetettebb irányokban kellett elhelyezni úgy, hogy a lövegek egymástól 1 000 - 1 200 méterre legyenek. A beépítésről külön parancs rendelkezett.[618]

Néhány nappal később a hadinapló igen érdekes adatot közölt. A jelentések összesítése után a Balck-seregcsoport arcvonalán a német szárazföldi haderő, a Waffen-SS és a légvédelmi tüzérség alakulatai 1945. január 1-31. között összesen 1 399 szovjet harckocsi és önjáró löveg kilövését, valamint 45 páncélos zsákmányul ejtését jelentette. Ezzel szemben a német seregcsoport kijavíthatatlanul 164 harckocsit és rohamlöveget veszített.

Ha a már korábban alkalmazott módszert követve a tévesen vagy kétszer is lejelentett kilövések miatt levonjuk a jelentésekben foglalt mennyiség 20 százalékát, körülbelül 1 120 valószínűleg kilőtt páncélost kapunk. Ebben nem csak a három „Konrad” hadművelet és január 27. után a hónap végéig kilőtt szovjet haditechnika mennyisége foglaltatik benne, hanem a 6. gárda-harckocsihadsereg Komárom környéki jelentős vesztesége is.

Első látásra talán úgy tűnhet, a szovjetek hatalmas páncélosvesztesége csupán a német „háryjánosok” lódításának eredménye. A 2. és 3. Ukrán Front hadseregei azonban 1945 januárjában összesen három harckocsihadtestet, öt gépesítetthadtestet és három harckocsiezredekkel is rendelkező lovashadtestet vetettek be a Balck-seregcsoport erői ellen. Ebbe még nem számoltam bele az önálló 27. harckocsidandárt, az önálló 32. gárda-gépesítettdandárt és a jelentős számú önálló önjáró tüzérezredet.

Amennyiben csak a páncélosokkal rendelkező hadtestek számát veszem figyelembe, az 1 120 kilőtt harckocsi és önjáró löveg mennyiségét tizeneggyel kell elosztanom. Így azt az eredményt kapom, hogy ezek a szovjet hadtestek egy hónap alatt – a kisebb önálló alakulatok veszteségeit bele sem számolva – átlagosan mintegy 100 harckocsit és önjáró löveget veszítettek. Emlékezzünk csak a feltöltött 23. harckocsihadtest szerencsétlen alkalmazására január 27-én a Vereb – Kajászószentpéter – Pettend háromszögben: egyetlen nap leforgása alatt több mint száz páncélosát veszítette el – szovjet forrás szerint!

Mint korábban említettem, a kilőtt szovjet páncélosok 75 százaléka már a harc helyszínén megsemmisült, 15 százalékát pedig hosszabb idő alatt lehetett csak kijavítani. Ezek alapján a kilőtt technikának 90 százaléka végleg, vagy jelentősebb időre elveszett a szovjet csapatok számára. Így a 2. és 3393. Ukrán Front 1945 januárjában véleményem szerint körülbelül 1 000 harckocsit és önjáró löveget veszíthetett.

Ha ezt összehasonlítjuk a 164 megsemmisült német és magyar páncélossal: a januári harcokban minden elveszített német-magyar páncélosra hat szovjet harckocsi vagy önjáró löveg jutott.

Ezek tükrében a magam részéről nem tartom túlzásnak a német-magyar csapatok által 1945 januárjában okozott szovjet veszteségek mértékét és a későbbiekben kiindulási alapul tekintem a harmadik székesfehérvári páncéloscsata összveszteségének megállapításakor is.

A Fejér megyében élő németek Németországba történő áttelepítése az országos eseményekhez hasonlóan, alig több mint két esztendő alatt zajlott le. Az áttelepítés két szakasza, 1946 tavasza - nyara és 1948 tavasza között lényeges különbséget kell tennünk. Ugyanis az első szakasz rendkívül radikális megoldást eredményezett, míg a második sok esetben pártpolitikai szempontok érvényesítését tette lehetővé.

Négy esztendő alatt - 1939-től 1942-ig - épültek ki a Volksbund Fejér megyei szervezetei. 1939-ben Vértesacsán, 1940-ben Móron és Pusztavámon, 1941-ben Bakonysárkányban, Bakonykútiban, Balinkán, Diósdon, Etyeken, Gánton, Hercegfalván, Isztiméren, Száron, Újbarokon, Nadapon és Vértesbogláron. A Volksbund befolyása nemcsak az említett községekben érvényesült, hanem még olyan településeken is, mint Martonvásár, ahol a német nemzetiségűek elenyésző kisebbségben voltak. Martonvásáron 1942-ben alakult meg a magyarországi németek szervezete.

Február van.
Ilyenkor mindig eszembe jut, emlékezem a Budán körbezárt német és magyar katonák kétségbeesett hősies kitörési kísérletére.
A történetírásunk még mindig - elhallgat - ebben a dologban is.
Azt, hogy mi is történt 1945. februárjában Budán, Cseh Tamás dala adja vissza nagyon szép szöveggel, és dallammal.
Valahogy így...valahogyan így kellene emlékeznünk a múltunk fájdalmas eseményeire.
Emlékeznünk kell, tisztelet minden ott szenvedőnek!

SZÉNA TÉR

A németek egy éjjelen nem védték tovább Budát,
összegyűlt mindegyikük, 40 000 szoldát,
jéghideg éjjelen, mindjük sisakosan
45 vad telén, kezdődjék már a roham.
Álltak és vártak utolsó parancsra,
az égen sztálingyertyák ragyogtak.
Áttörünk, áttörünk a Széna téren át,
áttörünk, áttörünk a Széna téren át.

A Széna tér fényben ég, ott várnak az oroszok,
mindenük a fegyverük és a parancsnokok.
Ég a tér, látom, hogy ég, ég a Széll Kálmán tér,
nincs sötét, nincs esély, nem fut ki egy egér,
és a tisztjeik fölemelt kezekkel,
és az utcákra szegezve a fegyver.
Nem jutnak át, nem jutnak át, a Széna téren át,
nem jutnak át, nem jutnak át, a Széna téren át.

Bújnak ott a romok alatt, helybeliek, magyarok,
városukat a sok csapat, a fényes sisakosok
megszállták s az itteniek bújnak a föld alá,
bőrönd és kisgyerek és kívül a sok szoldát,
szemben egymással németek, oroszok,
éjjel jéghideg éjszaka, fog vacog,
fényben áll, fényben ég a Széna – Széna tér,
fényben áll, látom, hogy ég a Széna – Széna tér.

A Hattyú utcán, az Ostrom utcán csillog a sisaközön,
a sok szoldát szorosan áll, majd a parancs, ha jön.
És fél három, és érkezik, és fut és ordítva rohan
a fény felé 40 000, mindegy már itt a roham,
és az oroszok tüzelnek, tüzelnek,
ők meg ledűlnek, ledűlnek, ledűlnek,
üvölt a tér, dől a vér, és ég a Széna tér,
45 vad telén a Széna – Széna tér.

A Hattyú utcán én úgy megyek azóta naponta át,
itt feküdt el sok tízezer, s nem nézem a házak falát,
golyónyomok, golyónyomok, ronda golyónyomok,
A Széna tér, látom, hogy ég, és kik elbújtak ott,
bújt a pincébe apám is, anyám is,
míg a szoldátok üvöltve halálig,
így megyek, én így megyek a Széna téren át,
így megyek, én így megyek a Széna téren át.

Málenkij robot

A málenkij robot (malenki robot) a második világháború utáni Szovjetunióbeli kényszermunka szokásos magyarországi elnevezése. A Vörös Hadsereg, a Belügyi Népbiztosság (NKVD), az Állambiztonsági Népbiztosság (NKGB) és a szovjet katonai hírszerzés (SZMERS) katonái cinikus módon ennek az orosz kifejezésnek az ismételgetésével vagy csak néhány perces igazoltatás ígéretével, illetve hazugságával hurcolták el a magyar polgári lakosság tömegeit szovjet lágerekbe a második világháborút követően.

A Kárpát-medencei szovjet fogolygyűjtő akció a megtorlás, az etnikai és politikai tisztogatás, valamint a kényszermunkásszerző akciók sorába illeszkedett. A szovjet Vörös Hadsereg által elfoglalt magyar területeken romeltakarításra való hivatkozással fegyveres szovjet katonák a nyílt utcáról gyűjtöttek, és vittek el magyar civileket.
A Vörös Hadsereg 1944. december 22-én kiadott 0060. számú parancsára gyűjtötték össze és hurcolták el a férfiakat 17-től 45 éves korig és a nőket 18-tól 30 éves korig.

A legenda szerint, ezeknél a kényszerítő eseményeknél a szovjet katonák a civilek megnyugtatásaként ismételgették a „маленькая работа” (átírva malenykaja rabota, magyarul: kis munka) orosz kifejezést, amivel azt próbálták elérni, hogy a civilek megnyugodjanak, hogy munkájukra csupán rövid ideig lesz szükség.

A magyar nyelvben „málenki robot” néven rögzült, a Szovjetunióban végzett kényszermunka elnevezése.
A 2002-ig föllelt dokumentumok és a túlélők tájékoztatása alapján 1862 helységből 101 686 férfit, 29 212 nőt, összesen 130 898 személyt hurcoltak el málenkij robotra.

A málenkij robot kemény fizikai munkát jelentett (romeltakarítás, építkezés, bányászat), melyre módszeresen válogattak össze férfiakat és nőket egyaránt, akik aztán akár öt évig is kényszermunkát végeztek valamelyik szovjet iparvidéken.

Az elhurcoltakról az itthon maradottak csak elvétve jutottak információhoz, legalább egyharmaduk odaveszett.

A hazatérők a kommunista magyar kormányoktól semmiféle segítséget sem kaptak, és évtizedekig hallgatásra voltak kényszerítve.
A téma a kommunizmus idején tabu volt, csak a kilencvenes évektől kapott nyilvánosságot, a részletek feltárása mind a mai napig tart.

A málenkij robot, a 2. magyar hadsereg Don-kanyari pusztulása mellett a második világháború legnagyobb magyar tragédiája.