TÉMA: Kultúra

ISZAAK BABEL:Odesszai történetek

A KIRÁLY

Az esketés véget ért. A rabbi leereszkedett a karosszékbe, aztán kiment a szobából, és megpillantotta az egész udvar hosszában felállított székeket. Annyi szék volt ott, hogy még a kapun túlra is jutott belőlük. A bársonnyal leterített asztalok úgy tekeregtek az udvaron, mint a tarka foltos hasú kígyók, és ezek a narancs- és vörös színű bársonyfoltok vastag hangon énekeltek.

A lakásokat konyhákká alakították át. A füstös ajtókból vastag, mámoros és pufók lángok csapdostak ki. Füstös fényüknél vénasszonyarcok, löttyedt női tokák, maszatos mellek aszalódtak. Véres rózsaszínű veszettkutya-tajték, rózsaszínű verejték csorgott végig ezen a duzzadó, édeskés bűzt árasztó emberi hústömegen. Három szakácsnő meg a mosogatólányok hada készítette a lakodalmi vacsorát, s valamennyiük felett a nyolcvanéves, púpos, töpörödött Rézi uralkodott, hagyományosan, akár a tóratekercsek.

A vacsora előtt az udvarra besomfordált egy fiatalember, akit a vendégek nem ismertek, Benya Krik után érdeklődött. Félrevonta Benya Kriket.

- Ide figyeljen, Király - kezdte a fiatalember -, egypár szavam volna magához. Engem Hanna néni küldött a Kosztyeckaja utcából.

- No, jól van - válaszolta Benya Krik, más néven a Király. - Mi légyen az a pár szó?

- A kerületbe tegnap új rendőrkapitány érkezett, Hanna néni azt üzeni magának...

- Erről már tegnapelőtt tudomást szereztem - válaszolt Benya Krik -, tovább.

- A rendőrkapitány egybegyűjtötte a kerületi rendőrség személyzetét, és ott beszédet mondott.

- Új seprű jól seper - válaszolt Benya Krik -, razziát akar rendezni. Tovább?

- Hát azt tudja, Király, hogy mikor lesz a razzia?

- Holnap.

- Király, ez ma lesz.

- Hát ezt meg ki mondta neked, öcskös?

- Hanna néni mondta. Maga ismeri Hanna nénit?

- Ismerem Hanna nénit. Mondd tovább.

- A rendőrkapitány összegyűjtötte az embereit, és beszédet intézett hozzájuk. "Meg kell fojtanunk Benya Kriket - mondotta -, mivelhogy ahol uralkodó császár van, ott nincs király. Ma, amikor Krik férjhez adja a nénjét, és valamennyien ott lesznek, ma kell rajtaütnünk."

- Mondd tovább.

- A hekusok erre megszeppentek. Azt mondták: "Ha ma razziázunk ott, amikor ünnepel, akkor feldühítjük Benyát, és sok vér fog folyni." A rendőrkapitány erre ezt mondta: "Az önérzetem drágább nekem."

- Nos, mehetsz - válaszolt a Király.

- Mit mondjak Hanna néninek a razziáról?

- Mondd meg: Benya tud a razziáról.

És ez a fiatalember elment. Nyomába megindultak hárman Benya barátai közül. Azt mondták, egy fél órán belül visszatérnek. És egy fél órán belül vissza is tértek. Ennyi történt, semmi több.

Az asztalhoz nem kor szerint ültek. Az ostoba öregkor éppoly szánalmas, akárcsak a gyáva fiatalkor. De nem is vagyoni állapot szerint ültek le. A nehéz bugyelláris bélését könnyekből varrják.

Az asztalfőn a vőlegény meg a menyasszony foglalt helyet. Az ő napjuk volt ez. A második helyen a Király apósa, Szender Ejhbojm ült. Ehhez neki joga volt. Szender Ejhbojm történetét ismerni kell, mert ez nem egy olyan egyszerű történet.

Hogyan esett meg, hogy a betörő Benya Krik, a betörők királya, Ejhbojm veje lett? Hogyan lett egy olyan ember veje, akinek egy híján hatvan fejős tehene volt? Mindez már olyan gengszterdolog volt. Alig egy éve annak, hogy Benya levelet küldött Ejhbojmnak:

Möszjő Ejhbojm - állt a levélben -, szíveskedjék holnap reggel húszezer rubelt letenni a Szofijevszkaja utca 17. számú ház kapualjába. Amennyiben ezt nem teszi meg, akkor valami hallatlan dolog vár Önre, és egész Odessza csak Önről beszél majd. Tisztelettel Benya, a Király.

Három levél maradt válasz nélkül, egyik világosabb a másiknál. Ekkor Benya intézkedni kezdett. Egy éjjel kilenc, hosszú bottal felfegyverzett ember jelent meg Ejhbojmnál. A botok vége kátrányba áztatott kenderkóccal volt betekerve. Kilenc szikrázó csillag gyúlt ki Ejhbojm jószágudvarán. Benya leverte a lakatot, és a teheneket egyenként kivezette az istállóból. A küszöbnél egy késsel felfegyverzett legény várt, egy ökölcsapással felfordította a tehenet, s kését az állat szívébe merítette. A vérrel elöntött földön virágba szökkentek a fáklyák tűzrózsái, s lövések zaja csattant. A lövésekkel Benya a tehénistállóhoz rohanó cselédlányokat kergette szét. Példáját követte a többi betörő is, de csak a levegőbe lövöldöztek, mert ha nem a levegőbe lövöldöznek, még megölhetnek valakit. S amikor halálos bőgéssel a hatodik tehén is odarogyott a Király lába elé, akkor Ejhbojm egy szál alsónadrágban kirohant az udvarra, és megkérdezte:

- Mi lesz ebből, Benya?

- Ha nem kapom meg a pénzt, maga tehén nélkül marad, möszjő Ejhbojm. Ez olyan biztos, mint hogy kétszer kettő négy.

- Benya, gyere be velem a házba.

És bent a házban megegyeztek. A leölt teheneket felesben megosztották. Ejhbojmot biztosították a sérthetetlenségről, és erről körpecsétes írást állítottak ki. De a csoda csak később következett be.

A támadás idején, azon a szörnyű éjszakán, amikor ott bőgtek a leszúrt tehenek, és a kisborjak ott csúszkáltak anyjuk vérében, mikor a fáklyák csak úgy járták a boszorkánytáncot, mikor a fejőnők a barátságos browningok csöve előtt toporogtak és sivítoztak, azon a szörnyű éjszakán kiszaladt az udvarra az öreg Ejhbojm lánya, Cilje, csipkés hálóingben. S a Király győzelme egyben veresége is lett.

Két nap múlva Benya minden előzetes értesítés nélkül visszaküldte Ejhbojmnak az elvett pénzt, s még aznap este meglátogatta. Narancsszínű öltöny volt rajta, kézelője alól briliáns karkötő csillogott; belépett a szobába, köszönt, és Ejhbojmtól megkérte a lányának, Ciljének a kezét. Az öreget enyhe gutaütés érte, de talpra állt. Az öregben még ott feszengett vagy húsz évre való élet.

- Ide figyeljen, Ejhbojm - mondta neki a Király -, ha meghal, az első zsidó temetőbe temettetem el, közvetlenül a főkapu mellett. Rózsaszín márványból állítok magának síremléket, Ejhbojm. Megteszem magát a Brodszkij-zsinagóga elöljárójává.[1] Ide figyeljen, Ejhbojm, felhagyok a szakmámmal. Belépek magához társnak. Kétszáz tehenünk lesz, Ejhbojm. Megölöm valamennyi tejtermelőt, magát kivéve. Egy tolvaj se teszi be a lábát abba az utcába, amelyikben maga lakik. Villát építtetek magának a tizenhatodik állomásnál.[2] És ne felejtse el, Ejhbojm, hogy fiatalkorában maga sem volt valami szent életű rabbi. Arról, hogy ki hamisította meg a végrendeletet, jobb, ha nem beszélünk hangosan. És Király lesz a veje, nem valami takonypóc, hanem Király. Hallja, Ejhbojm.

És mivel szenvedélyes volt, és mivel a szenvedély uralkodik a világok felett, Benya Krik elérte, amit akart. A fiatal házasok három hónapot töltöttek a dús Besszarábiában, szőlőskertek, bőséges ételek és szerelmi verejték közepette. Utána Benya visszatért Odesszába, hogy férjhez adja nővérét, a negyvenéves, strúmától szenvedő Dvojrát. S miután elbeszéltük Szender Ejhbojm történetét, visszatérhetünk Dvojra Kriknek, a Király nővérének a lakodalmához.

Ezen a menyegzőn pulykát, sült csirkét, libát, töltött halat meg hallevest szolgáltak fel, amelyben gyöngyházfénnyel csillogtak a citromtavak. A libafejek fölött buja tollazatként bólogattak a virágok. De vajon az odesszai tenger tarajos hullámai sült csirkéket vetnek-e a partra?

S azon a csillagos sötétkék éjjelen mindaz, ami a mi legnemesebb csempészetünk, mindaz, amivel a föld egyik végétől a másikig büszkélkedhet, mindaz megtette a maga romboló, csábos munkáját. Távoli országok bora melengette a gyomrot, bizsergette kéjesen a lábat, kábította az agyat, és harci trombiták hívására emlékeztető harsogó büfögéseket váltott ki. A Plutarkhosz tengerjáró hajó szerecsen szakácsa, aki harmadnapja érkezett meg Port Saidból, öblös palackú jamaicai rumot csempészett át a vámon, olajsűrű madeirabort, Pierrepont Morgan ültetvényeiről származó szivart és Jeruzsálem környéki narancsot. Lám, mi mindent vet ki a partra az odesszai tenger tarajos hulláma, lám, mi minden jut néha az odesszai koldusoknak a zsidó lakodalmi asztalokról. Dvojra Krik menyegzőjén jamaicai rum jutott nekik, ezért aztán leszopták magukat a zsidó koldusok, ezek a tréfli disznók, és fülsiketítő kopogásba kezdtek mankóikkal. Ejhbojm kigombolt mellényben, hunyorgatva nézte ezt a tomboló gyülekezetet, és jóindulatúan csuklott. A zenekar tust húzott. Olyan volt, mint valami hadosztályszemlén, csak tust húztak, semmi egyebet. A gengszterek tömött sorban üldögéltek egymás között, kezdetben szörnyen zavarta őket az idegenek jelenléte, de lassacskán felengedtek. Orosz Ljova széttört a szeretője fején egy üveg vodkát, Tüzér Monya pedig a levegőbe lövöldözött. De az ujjongás akkor érte el a tetőpontját, amikor az ősi hagyományoknak megfelelően a vendégek kezdték osztogatni az ajándékot az újdonsült házaspárnak. A zsinagógai sameszek felugrottak az asztalra,[3] és az örvénylő tus hangjai mellett énekelve jelentették be az ajándékba adott rubelek meg ezüstkanalak számát. S a Király barátai ekkor mutatták meg igazán, mit is ér a kék vér meg a ki nem hunyt moldovankai lovagiasság. Leírhatatlanul hanyag mozdulattal dobálták az aranypénzeket, gyűrűket, korallfüzéreket az ezüsttálcákba.

A moldovankai arisztokraták málnaszín mellényben ágáltak, vállukat vörös zakó fedte, és húsos lábukon égszínkék, azúrszínű bőrcipő feszült. Egyenes testtel, hasukat előretolva tapsoltak a gengszterek a zene ütemére, buzdították a vőlegényt, hogy csókolja meg a menyasszonyt, akit virággal halmoztak el, és a Király nővére, a betegségtől meggyötört, nagy golyvás, kidülledt szemű, negyvenéves Dvojra ott ült egy halom vánkoson az Ejhbojm pénzén vásárolt vézna, nyápic legényke mellett, akit megnémított a bánat.

Az ajándékozási szertartás a vége felé járt, a sameszek berekedtek, és a bőgő mást játszott már, mint a hegedű. Ekkor váratlanul enyhe égésszag szállt fel az udvar felett.

- Benya - szólalt meg Krik papa, az öreg fuvaros, aki még a kocsisok között is goromba ember számba ment -, Benya, tudod, mi az érzésem? Az az érzésem, hogy itt kéménytűz van.

- Papuska - válaszolt a Király részeg apjának -, legyen szíves, egyen, igyon, és ne törődjön ezekkel a butaságokkal.

Krik papa pedig követte fia tanácsát. Evett, ivott, de a füstfellegek egyre maróbbak lettek. Volt, ahol már az ég pereme is rózsaszínben játszott, a magasba már felcsapott egy keskeny, kardpengevékony lángnyelv. A vendégek felálltak, a levegőbe szimatoltak, asszonyaik sipítozni kezdtek. A gengszterek ekkor összenéztek. Csupán Benya tett úgy, mint aki semmit sem vesz észre, és így sopánkodott:

- Megbolygatják az ünnepemet! - kiáltott fel mélyen elkeseredve. - Kedveseim, kérem, egyenek, igyanak.

De ebben a pillanatban az udvarra betoppant ugyanaz a fiatalember, aki az est kezdetén már ott járt.

- Király - mondotta -, egypár szavam volna magához.

- Nos, beszélj - válaszolta a Király -, neked mindig van egypár szavad tartalékban.

- Király - vihogta el magát az ismeretlen fiatalember -, hát ez már kész röhej. A kerületi kapitányság ég, mint a gyertya.

A boltosoknak torkukon akadt a szó, a gengszterek elmosolyodtak. A hatvanéves Manyka, a külvárosi banditák ősöreganyja két ujját a szájába dugva oly éleset füttyentett, hogy asztalszomszédai megtántorodtak.

- Manya, maga most itt nincs munkában - rótta meg Benya -, több hidegvért, Manya.

A meglepő hírt hozó fiatalembert még mindig rázta a nevetés. Úgy vihogott, mint egy iskolás lány.

- Vagy negyvenen indultak el a rendőrkapitányságról - mondta állkapcsát mozgatva -, razziára indultak; alig tettek meg tizenöt lépést, kigyulladt az épület... Szaladjanak oda, nézzék meg, ha akarják...

De Benya megtiltotta a vendégeknek, hogy elmenjenek a tüzet nézni. Két barátja kíséretében ő maga ment oda. A kerületi rendőrkapitányság mind a négy oldala lángban állt. A rendőrök feneküket rázva szaladtak fel a füstbe borult lépcsőkön, és az ablakon keresztül dobálták ki a holmit. A kavargásban a letartóztatottak mind megszöktek. A tűzoltók tele voltak buzgósággal, de a legközelebbi vízcsapok mind elromlottak. A rendőrkapitány - az új seprű, amelyik jól seper - ott állt az épülettel szembeni járdán, és szájába csüngő bajusza végét harapdálta. Az új seprű ott állt, és nem mozdult. Benya, amikor elment a rendőrkapitány előtt, katonásan köszöntötte:

- Erőt, egészséget, nemzetes uram - mondotta együttérzőn. - Mit szól ehhez a szerencsétlenséghez? Ez szörnyű...

Az égő épületre emelte szemét, megcsóválta fejét, és csettintett:

- Jaj, jaj, jaj.

S amikor Benya hazatért, az udvaron már kihunytak a lampionok, és az eget elöntötte a hajnalpír. A vendégek szétszéledtek, a zenészek fejüket hangszerükre fektetve bóbiskoltak. Egyedül Dvojra nem készült aludni. Mindkét kezével megragadta megszeppent férjét, és cipelte nászszobájuk felé. Kéjes pillantásokat vetett rá, akár a macska, amikor a szájában levő egérkét könnyedén próbálgatja a fogával.

Wessely László fordítása

Július 6-án múlt 135 éve, hogy megszületett Eino Leino, finn költő, újságíró.

Eino Leino

ŐSZI HANGULAT

Itt hagytál, s hidd el, ez így jó,
legkedvesebb barátom.
Ám ifjui lángja szivednek
a szívemben él parázslón.

Az országúton, lám csak, a hóból
fölnyújtózott egy árva virág.
Sápadt virágom, mire is vártál?
Már nincs idő nőni tovább.

Ezer érzelem suhant át rajtam,
s eszembe ötlött a gondolat:
virág virult az utamon - s hervadt,
s elhánytam, mint lucskos havat.

fordította: Kőháti Zsolt

Július 5-én múlt 124 éve, hogy megszületett Jean Cocteau, francia költő, drámaíró, filmrendező.

Jean Cocteau



AZ ÁLOM ELKERÜL

Az álom elkerül, ha alvó arcod éjjel
a nyakamon pihen;
mert leskel a halál, s talán ilyenkor ér el,
s elaltat hirtelen.

Én meghalok s te élsz; e gond, ez ver fel engem!
Van szörnyűbb félelem?
Egy nap nem hallom majd a szívedet, s nem lebben
lélekzeted velem.

E félénk nagy madár, ki most az álomé lett
majd fészkéből kikel?
A fészekből, ahol testünk két fejjel ébred
s négy lábbal nyúlik el?

Örökké tarthat-é ily boldogság, vagy egyszer,
egy reggel megszakad?
Az útam építő védangyal nékem ezzel
könnyíti sorsomat.

Könnyű e szinte már testemből nőtt nehéz fej,
s mindig is könnyű volt,
megbúvik mellemen, vak, néma, s nem riad fel,
pedig kakas rikolt.

Most más világban él e fej, hol más a törvény
és más az értelem,
fogódzik álmai sötét vizébe dőlvén,
távol s mégis velem.

Ó! csak hallhatnám én szuszogni minden éjen,
míg szád is álmodik,
a finom fujtatót melled kis műhelyében,
egész halálomig.

(Radnóti Miklós)

Július 4-én múlt 95 éve, hogy elhúnyt Lévay József költő, műfordító.

Lévay József
Hopp uram

"Hallod, anyjok! Úrhatnám én!
Hiszen úr is vagyok már én:
Tele pince, szuszék, verem,
Ha kifogy is, újra terem."

"Így szeretem, lelkem uram,
Drága felem, gyöngy madaram.
Régi szokás, nosza rajta!
Régi butor, adj túl rajta."

"Látod-e, hé, tavaszodik!
Erdő, mező lombosodik;
Kígyó is elveti bőrit,
Egy kicsi jobb még elfér itt.

Kell-e neked asszony, édes,
Nyakbavaló, gyönggyel ékes.
Selyemruha csipkefodros,
Fejkötő meg idres-bodros?"

"Kell nekem az, s neked szinte
Szűröd helyett cifra mente,
A fejedbe barna süveg,
Sarkantyú meg fodros ümeg.

S jöszte lyányom, Sára, jöszte!
Itt a holmi, válassz közte!
Ócska ez az új viganó,
Szoknya kell most, szép dagadó.

Vesd el bokros szalagodat,
Kontyra teszem a hajadat;
Csizma helyett cipellő kell,
Sétálgatni úri nőkkel.

Gyönge kezed kesztyűt váltson,
Puha legyen mint a bársony.
Aranyperec reá kettő,
Aranygyűrű tizenkettő."

S Hopp uramnál sosincs végi,
Dinomdánom egymást éri,
Rajzanak ott a vendégek,
Telt köpűbe tolvaj méhek.

Kérő is jön kettő-három,
S kosarat kap olcsó áron.
Úrfi állít oda végre,
Úrfi, vagy egy szép tündérke.

"Kell a lyányunk? Nosza, vidd el!
Illik is ő hozzád, hidd el!
Érted lobog indulatja,
Gyenge magát neked adja!"

"Hull a gyümölcs, hogyha megért;
Szót se teszek lyányotokért.
Követűl a pompa küldött,
Szavait megkeserülnöd.

Ajtód előtt inség tapsol,
Nem könyörög, de parancsol:
Lépj ki innen talpig gyászba,
Ő szállásol már e házba.

Láttatlanul, sűrű ködben
Téged keresztelni jöttem:
Hopp nevednek vége vagyon,
Kopp a neved, rajtad hagyom."

S mintha fecskemadár villan,
Úgy kirepül, úgy elillan,
Hahotázik odakívül
Szinte-szinte belekékül.

A keresztség rajta maradt,
Koppnak hívják Hopp uramat,
Új neveért bolygva lakol,
Felvég-alvég róla danol.

1860-as évek

A fekete nyelü bicska.

Irta Egri György.

Sándor a vásárba ment az édes apjával. Aranyos kedve volt a gyereknek. Mert nagy gyönyörűség ám olyan sokadalomba menni, ahol a szemnek is kijut a tarka-barka látnivalóból, a fülnek is kijut a csengő-bongó hallanivalóból. Tetejébe még kétágu bicskát is kap majd az ember vásárfiának!

Már ott jártak a vásárhely aljában, mikor a gyerek valamely szekérről lehullott szénacsomót nyalábol föl a földről.

- Nem hagyom kárba veszni. Keresek neki gazdát.

- Vesd oda, fiam, annak a szép kövér paripának! Nézd, már észre is vette nálad: fejét is nyujtja, nyerít is utána.

- Nem, édes apám. Amannak a szegény kis csikónak adom. Bordáját lehet olvasni, olyan sovány. Hadd pendüljön egy kicsit az istenadta.

Oda vitte a szénát a kis csikónak. A csikó gazdája hálálkodva veregette meg a jószivü fiú vállát.

- No, édes emberkém, ha ennek a jószágnak mindig ilyen módja lenne, bizony, utolérne, elhagyna minden paripát.

Pár perc mulva bent voltak a vásári sokadalomban. Néhány kerülő-forduló után rikító szinü bódéhoz értek. A pergő nyelvü kereskedő derűre-borúra dicsérgette, kínálgatta az árúit.

- Ide, emberek, ide! Itt lehet kapni a világ legfinomabb árúcikkeit! Stiriai kaszát! Angol beretvát! Amerikai hajvágót! Zolingeni ollót és zsebkést! Ide, emberek, ide!

A kirakott fényes holmik közül különösen egy gyöngyháznyelü zsebkés csillogtatta valami csábítóan a tükrös pengéjét. Sándor megragadta az édes apja kezét.

- Azt, édes apám! Azt vegye meg nekem.

- Nem, édes fiam, - szólott az ember. - Épp tőled tanúltam meg az imént: melyiknek adjam talált szénámat... akarom mondani: fáradságosan szerzett pénzemet.

Mosolyogva vezette fiát egy ernyővel sátorozott asztalkához. Ahol a szűkszavú késes árulgatta egyszerü, de tartós készítményeit.

- Itt veszek neked bicskát, fiam. Az a cifrabódés kereskedő csupa idegen portékát árul. Ez a magyar késes maga csinálta minden munkáját.

- De mikor amazok sokkal szebbek, édes apám!

- Annyival inkább emitt kell vásárolnunk, fiam. Azt dédelgetjük, úgy-e: amiből akarjuk, hogy valami legyen! Nekünk, magyaroknak, azt kell akarnunk, hogy a magyar iparból legyen valami! Ha minden magyar ember csak magyar munkát vásárol: úgy a magyar ipar rövidesen nemcsak utóléri, de el is hagyja az idegen ipart; amit most még különbnek látunk a magunkénál!

Sándor örült is, nem is a fekete nyelü bicskának, amit édes apja egy-kettőre megvásárolt a szűkszavu késestől... De ma már oda nem adná három zolingeni gyöngyházas zsebkésért sem! Amióta kitapasztalta, hogy acél pengéje úgy vágja a legkeményebb fát is, akárcsak a vajat!

A kéményseprő és a pékinas.

Irta Rákosi Viktor.



Azt kérdem én tőletek, gyermekeim, láttatok-e már kéményseprőt?

Persze, hogy láttatok, sőt bizonyosan meg is ijedtetek tőle, mikor még nagyon kicsinyek voltatok. Mert fekete, mint egy szerecsen, hosszú létrával jár, mint a Mikulás és úgy kopog a papucsa, mintha a kezével verné össze.

Hát pékinast láttatok-e? Ez meg csupa fehér; fehér a ruhája, fehér a keze, fehér a képe, fehér még a haja is, pedig egy cseppet se öreg. Olyan fiatal, hogy a bajuszának még tán a helye sincs meg az orra alatt.

Most már azt kérdem tőletek, hogy egymás mellett láttátok-e a pékinast és a kéményseprőt? Amint az egyik éppen kimászik a kéményből, melyből kisöpörte a kormot, másik pedig éppen jön a pékműhelyből, ahol nyakig ülve a lisztben, sodorta a tésztát, melyből készül a ropogós kifli és a szép puha kenyér.

No, ugy-e, nem láttatok? Hát én láttam. El akarom nektek mondani, hogyan jártam velük.

A kéményseprő éppen nálam tisztította a kéményt, mikor a pékinas hozta a friss süteményt.

Ahogy meglátták egymást, olyan képet vágtak, mint mikor a kutya és a macska találkoznak.

Ez a két állat, tudjátok jól, nem nagy barátságban él. A macska irigyli a kutyától az ugatást és erőt, a kutya pedig haragszik a macskára, amiért olyan jól karmol és szépen dorombol s ezzel megnyeri a gazdája szeretetét.

Ilyen haraggal nézett egymásra a fehér és a fekete.

A fehér gyerek azt hitte a fekete legényről, hogy neki ellensége; a fekete legény pedig úgy nézett a fehér gyerekre, mintha ez csúfolódni akarna vele.

Mikor látták, hogy egyik se harap bele a másikba, elkezdtek beszélgetni.

- Gyere ide, majd megsímogatlak, - szólt a kéményseprő.

- Előbb mossa meg a kezét, - felelt a pékinas.

- Az én kezemet? Nem piszkos az, csak fekete.

- Éppen azért piszkos, mert fekete.

- Ez a legszebb szín, - felelt újra a kéményseprő, - az a piszkos, aki fehér. Azért nem is símogatlak meg, mert befehéríted a szép tiszta kezemet.

De a pékinas nem hagyta magát s így felelt a füstfaragónak:

- Minden, ami szép, az fehér. Fehéret virágoznak tavasszal a fák, fehér a hó, fehérbe öltözködik ünnepnapon a kis lány. Mondjak-e még többet? Fehér a liszt, az Isten áldása, amelyből élünk. Mi kell még egyéb?

A füstfaragó megcsóválta a kormos fejét és gondolkozott. Ez a kis pékinas jól megfelelt neki. Azután jutott neki valami az eszébe és így szólt:

- De mit ér a fehér, ha nincs mellette fekete? A fehéret észre se vennék, ha nem volna meg az ellentétes színe, a fekete. A sok fehér ártalmas; a hó vakítja és rontja a szemet, azért az emberek fekete pápaszemet tesznek föl, hogy feketének lássák. Azután fekete az éjjel is, mely olyan szép csillagokat mutat; hisz ha az éjjel nem volna fekete, akkor azt se tudnák a gyerekek, hogy mikor feküdjenek le aludni és mikor menjenek iskolába. Aztán milyen szép, akinek fekete haja meg fekete szeme van. Ugy-e, öcsém, ez a szín se utolsó, amelyet én viselek?

S a kéményseprő büszkén ütött a kormos mellére. Most már a pékinason volt a sor gondolkozni. Meg is tette s aztán így felelt:

- Hát, hogy lehet az, hogy engem szeretnek, magát meg nem szeretik? Ha én odaállok az iskola elé és elkiáltom: Vegyenek perecet! - minden gyerek odafut hozzám. Ha pedig azt kiáltják, hogy: Jön a kéményseprő! - akkor minden gyerek elszalad és elbujik.

- Ismerek én sok bátor fiút, aki bizony nem szalad el a kéményseprő elől, mert tudja, hogy az nem esz meg senkit és még sohase harapta le az orrát senkinek. Aki elszalad, az csak olyan anyámasszony katonája. Különben, ha én perecet árulnék, én hozzám is odaszaladnának a fiúk, de tudják, hogy én nálam nincs semmi ennivaló.

- No már mégis csak piszkos mesterség, - feleli a makacs pékinas, aki elhatározta, hogy ez egyszer nem enged a feketének, - hát nem hallotta az imént, hogy a szakácsné mennyire panaszkodott, amiért a konyhában mindent össze-vissza kormozott?

Ezalatt a pékinas nekidőlt az én újdonatúj fekete ruhámnak, mely ki volt akasztva a folyosó karfájára. Egyszeribe lisztes lett az egész öltözet.

Ekkor kiléptem a folyosóra s én is megszólítottam:

- Hallod-e, fiam, pékinas, miért piszkítottad össze az ünneplő ruhámat?

A kis pék nagyon megzavarodott.

- No, ugy-e, a te mesterséged piszkos, nem az enyém? - kiáltott nagy örömmel a kéményseprő.

- Kérem szépen, - szólt erre a pék, - tessék megmondani, hogy melyik mesterség tisztább és melyik szín piszkosabb? Nem tudunk megegyezni.

- Ide hallgassatok, fiaim! - mondám nekik komolyan, - minden becsületes mesterség tiszta és aki a maga mesterségének színét viseli, az piszkosnak nem mondható. Fiam, pék, te, amíg lisztes vagy, tiszta vagy; öcsém, füstfaragó, te, amíg kormos vagy, szintén tiszta vagy; de amint a kéményseprő fehér vagy a pék fekete, abban a percben mind a kettő piszkos. Megértettétek?

- Igenis, meg.

- Hát mit mondtam?

- Azt, hogy egyikünk se vethet a másiknak a szemére semmit.

- Jól van. Most pedig nesztek egy-egy hatos és csókoljátok meg egymást.

A kormos legény és a lisztes gyerek összecsókolóztak. Mikor elmentek, a péknek jobb arcán volt egy nagy fekete folt, a füstfaragónak pedig a bal orcáján egy nagy fehér folt.

Ezt hagyták egymásnak emlékül; a kéményseprő hazavitt egy kis lisztet, a pék hazavitt egy kis kormot.