TÉMA: Kultúra

Böröczki Mihály: Jégverem-ünnep

A négy évszak akkor még sorba látszott,
a tél hideg volt, a tavasz virágzott,
és poros-sárga íze volt a nyárnak,
az ősz örült a szőlő illatának,
ment minden renden, senki sem csalódott,
elháborúztak egymással a sorsok,
de évente akadt egy fontos ünnep,
ahol a népek boldogabbnak tűntek,
a búcsút mégis én tartottam becsben,
a kuglipályán tenger pénzt kerestem,
és akkor lett a jégverem kitárva,
a söröskorsón gyöngyözött a pára,
a nagy meleg a csizmaszárba csorgott,
de hűtötte a téli jég a torkot,
csak kevés tudás maradt meg belőle,
hogy a kocsmáros fölkészült előre,
s a tél delén nagy jégtáblákat vágtak,
a föld alatt ügyködtek szalmaágyat,
a régi szokást kézről-kézre adták,
meg vitték egy-két házhoz hűs darabját,
de híján tej se romlott – bárki tudta
lelógatni egy kötélen a kútba,
s én mégis érzem, hogy a nyári jégből
hűs víz csorog egy kisgyerek-tenyérből.

Szegény ember karácsonya.

Irta Balla Ignác.


Hiszen volt a mi falunkban sok szegény ember, de olyan földhöz ragadt szegény egy se volt, mint Gergő András, a harangozó. A templom egerei gazdag urak voltak őhozzá mérten és igazán csak a jó Isten a tudója, hogy Gergő Andrásék - az ember, az asszony, a hat gyerek, meg ráadásul a Csipszi kutya, - ugyan miből teleltek ki, ha egyszer beköszöntött a nagy hideg és nemcsak enni, de fűteni is kellett. Márhogy a gyereknép miatt, mert a hat csimóta között még pólyás is akadt.

Sajnálta a mi egész falunk a harangozóékat és akinek csak valamelyest módja volt, segítette is, ahogy csak tőle tellett. Ki néhány öl fa-darabot, ki néhány kilócska lisztet vagy petróleumot küldött nekik. A disznótorok idején pedig minden házban, ahol disznót öltek, önként megadóztatta magát a háznép és a kolbászból, hurkából, oldalasból meg disznósajtból egy-egy kis porciót eljuttattak a Gergőék kunyhójába.

Annak, aki adta, nem is volt valami nagy áldozat. De annak, aki kapta, mégis áldás számba ment.

Minálunk éppen karácsony hetére esett a disznótor és a nagy este előtt így szólt hozzám az édesanyám:

- Sanyi, idén te viszed el az ajándékot a harangozóékhoz. A kis szolgálónak most más a dolga, te meg éppen ráérsz.

Rá is értem, meg is örültem. Nagy boldogság jót tenni valakivel és én úgy éreztem, ha én viszem el az ajándékot, most én ajándékozok és én teszek jót a Gergő-családdal.

Alig vártam, hogy a tulipántos tányérra rárakják a májas hurkát, kolbászt, disznólábat, disznósajtot és amikor egy másik tányérral betakarták, már rohanni is akartam vele.

- Várj még, te kis szeleburdi! - szólt rám az édesanyám. - Még össze is kell kötni valamivel, nehogy ki találjon esni belőle a sok jó falat.

Szép fehér kezével - de sok szegény is áldja azt a fehér kezet! - ő maga kötözte be a piros asztalkendőbe a két tányért, fület is kötött rá, hogy jobban foghassam, aztán a kezembe nyomta ezt a finom elemózsiás csomagot.

- Most már mehetsz, fiacskám.

Mentem is nagybüszkén, gangosan, boldogan. És már előre is örültem, hogy milyen boldogok lesznek a harangozóék, ha leteszem a kis kunyhó asztalára az ajándékot. Milyen pompás lesz ez nekik karácsonyra! Talán nincs is egy harapás hús se a házukban és én most egyszerre betoppanok náluk és viszem nekik a sok ízletes, csalogatószagu karácsonyi pecsenyét.

Erre gondoltam csak, amint a nagy hidegben, - kis bundám gallérját a fülemig fölhajtva, - ballagdáltam a harangozóék felé. De egyszerre csak fölijedtem a nagy gondolkozásból, mert valaki rámkiáltott:

- Hová sietsz úgy, Sanyi?

A molnárék fia volt, aki néhány pajtásommal a kis tó szélén csúszkált. A befagyott tavacska jegén vidáman játszadoztak és én észre se vettem, hogy már ilyen messze járok hazúlról.

- Gyere te is iringálni! - kiáltotta most az egyik fiú.

Nagy volt a csábítás, nem tudtam ellentállni.

- Csak egy kicsit iringálok, - mondtam magamban, - aztán megyek tovább. Mire sötétedni kezd, már otthon is lehetek.

Letettem a partra a csomagot és a következő pillanatban már én is ott iringáltam a többi gyerekkel. A partról szaladtunk neki a jégnek és hosszúkat csúsztunk a simára, tükörfényesre csiszolódott keskeny jégsávon, közben pedig a kezünkkel, felsőtestünkkel egyensúlyoztuk magunkat, nehogy fölbukjunk és - történetesen - az orrunk hegyén csússzunk tovább.

A boldog iringálásban ügyet sem vetettünk arra, hogy egy szép nagy tarka kutya közeledik a tó felé. Most már tudom, hogy miért jött. A friss disznóhús szaga csalogatta oda és egyenest az én kis csomagomhoz oldalgott, amelyet csak az imént tettem le a parton.

- No, a szagával éppen jóllakhatsz, - nevettem magamban, - de enni ugyan nem eszel belőle! Milyen szerencse is, hogy édes anyám két tányér közé tette és még be is kötötte az asztalkendőbe!

De nem sokáig tartott a jó kedvem.

A kutya egyideig csak körülszaglászta a kendőt, de egyszerre (még most is megijedek, ha eszembe jut)... a foga közé kapta a kendő két fülét és sebes iramban máris megindult a csomagommal.

- Jaj, viszi a kutya a kolbászomat! Meg az oldalast, a hurkát, disznósajtot!... - kiáltottam nagyrémülten a jég hátán, ahol éppen megállottam az iringálásban. - Utána, gyerekek!...

Bent voltunk a tavon, a jégen, jó kis időbe tellett hát, amíg elérhettük a partot és többé már nem a sikos jeget érezhettük a talpunk alatt. Mert ott nem lehetett szaladni, csak botorkálni... És ezalatt egérútat vehetett a kutya. Mire mi is ott szedegethettük a lábunkat a szilárd földön, már vagy félszáz lépéssel előttünk nyargalt, szájában a kendőbe kötött elemózsiával. De itt aztán, ahogy csak birtunk, úgy futottunk mi is.

- El kell venni tőle! - kiáltottam és nekiugrattam olyan tüzesen, hogy egy-kettőre már én jártam az egész üldöző csapat élén.

De a kutya se volt ám rest... Úgy szaladt, mintha nem is őt kergetnék, hanem ő kergetné a nyulat. És egyszerre csak befordult egy kis, düledező házikó kapuján.

Én még messze mögötte jártam, de azért nem tévesztettem szem elől ezt a kis viskót. És nagybátran loholtam be én is a kapun.

De most csodálkoztam el csak igazán. A harangozóék kis portáján voltam. És a harangozó ott állt a viskója ajtajában, előtte a nagy tarka kutya lihegett.

Lihegtem én is és a nagy lihegéstől csak ennyit tudtam mondani:

- Ez a kutya... - és rámutattam a nagy tarka kutyára.

- Az én kutyám! - felelte a harangozó.

De már erre elnevettem magam:

- Hiszen akkor kár volt úgy megkergetni, hiszen jó helyre hozta.

Most meg a harangozón volt a sor, hogy elcsodálkozzék:

- Ugyan mit, ifiúr?

- Hát ezt a kis elemózsiát, amit édesanyám küldött a disznóölésből! - azzal odamutattam a kendőbe kötött csomagra.

A harangozó most vette csak észre, hogy mit is tett le a kutyája a viskó elé. Boldog volt az arca, amint kibontotta a kendőt és fölemelte az egyik tányért, meglátta a kolbászt, hurkát meg a többi jó falatot.

- Hogy az a jó Isten százszorosan fizesse meg a jó nagyasszony nagy jóságát! Hálásan köszönjük. De jó is lesz karácsony ünnepére végre egy kis húsféle...

A könnye is majd hogy ki nem csordult az örömtől. És nagy örömében még a kutyáját is megsimogatta:

- Ne félj, Csipszi, te is kapsz majd belőle! Megérdemled te is...

Nem is volt már régóta ilyen boldog karácsonya a mi falunk harangozójának!

Július 13-án múlt 36 éve, hogy elhúnyt Falu Tamás (eredeti nevén Balassa Lajos) magyar jogász, költő és regényíró.

Falu Tamás
Őszirózsa

Fehéren és lilán búsong a kert mélyén,
Mint esküvő előtt elhagyott ara.
Szegény őszirózsa, tavaszt sohse látott,
Az őszirózsának ősz a nyara.

A télnek csontkeze ott setteng körötte,
Ökörnyál hurkolja, mint ezüst bilincs.
Holnap a tél, s a szél ront rá, hogy letörje,
Az őszirózsának még csak ősze sincs.

Faltysné Ujvári Anna
Nagymama

A nagymama reszketeg,

De fogja a kezedet,

S elvezet a gondon át

Minden félős unokát.

A nagymama rosszul lát,

De visel egy okulát,

Pulcsit köt, és verset szaval,

A rézüstben lekvárt kavar.

A nagymama lába fáj,

Mégis veled szaladgál,

Versenyt fut az idővel-

Majd megérted idővel.

A nagymama elringat,

Simogat és puszilgat,

Hallgasd meg, hogy mit mesél,

S az ő álma te legyél.

A nagymama szíve nagy,

Neki „jobbsincs” gyerek vagy.

Néha-néha öleld át

A nagymamát, a nagymamát!

Ghenti Guidó, a csapfúró
STEPHEN B. LEACOCK

Lassan szállt le meg fel a nap, felváltva hol keleten, hol nyugaton, ahogy jött, haldolkló sugaraival beragyogva a buggensburgi vár zordon tornyait.

Isolda, a Hattyúnyak, a kastély boltíves tornyocskájának ablakánál állt. Gyengéd karjait az üres légbe tárta ki, s úgy kérdezte vágyó kérdéssel az eget.

Megújra suttogta:

-- Guidó... -- s keblét mély sóhaj dagasztá.

Éteri, szilfid árny módjára lebegett szépsége, szinte lehelni sem látszott.

Nem is igen lehelt.

Gyöngéd és lenge alakja szinte csak imbolygott, mint egy holdsugár, mely az ablakrésen beszűrődik. Kétszer kellett neki bemenni a szobába, hogy egyszer bent legyen, olyan sovány volt.

Öltözéke egy sötétkék, lenge, libegő lópokróc, ezüstös csattal csillogó derekára csatolva, keblén fodros csipkebodor, enyhén takarva nyakát. Fején egyszerű, ízléses cukorsüveg, negyvenöt fokú szögben hátrahajtva.

-- Guidó! -- ...suttogta... -- Guidó!

Aztán kezeit tördelte, s úgy rebegte maga elé:

-- Hát még se jövendesz...

Lehanyatlott a nap, az éj kiterjeszté szárnyát, sötétségbe burkolva Buggensburg komor falait. Lent a völgyben Ghent városa pihent a szirt lábainál. De a vár ablakaiból vörös fény lángolt elő, mert karácsony napja volt, s ez éjszakán Buggensburg választófejedelme lakodalmat csapva ünnepelte leányának, Isoldának eljegyzését Ördögűző Tankréd lovaggal.

E lakomára meghívta szövetségeseit s minden vazallusát: Húsevő Hubertuszt, Rumissza Rudolfot, Palacsinta Petruszt és még másokat is.

De Isolda kint állt a toronyban, s gyászolta a távoli Guidót.

Guidó és Isolda szerelme abból a tiszta és isteni érzelemből táplálkozott, amit csak a középkor ismert.

Sohasem látták egymást. Guidó soha nem látta Isoldát, Isolda soha nem látta Guidót. Soha nem beszéltek egymással. Soha nem voltak együtt. Soha nem is ismerték egymást, nem is hallottak egymásról semmit, vajon a világon vannak-e egyáltalában.

De szerették egymást.

Hirtelenül keletkezett ez a szerelem, regényesen, az a rejtelmes vágy szülte, mely oly csodálatossá varázsolja az igaz szerelmet.

Évekkel ezelőtt Guidó meglátta Isolda nevét egy bástyafal kövébe festve.

Elsápadt, remegni kezdett, s azonnal elindult Jeruzsálembe.

Ugyanazon a napon Isolda, átsuhanva Ghent városán, meglátta Guidó páncélingét egy ruhakereskedés fogasán.

Hűséges duennája karjaiba hanyatlott vissza, félholtan a váratlan boldogságtól.

Ettől a naptól fogva szerették egymást.

Isolda kora reggel kiment a vár kapuján Guidó nevével az ajakán. A fáknak suttogta el nevét, belesírta a virágok kelyhébe. A madaraknak lehelte fel -- egész sereg madár kívülről tudta már. Néha hátaslován nyargalt a tenger sziklás partjain végig, s a haboknak kiáltotta oda: „Guidó!...” Máskor a füves pázsitba rebegte -- ha más nem akadt, a papucsába vagy a szenesládába.

Guidó és Isolda, bár soha nem találkoztak, rajongva őrizték egymás képmását. Páncélinge mögött Guidó amulettet hordott, Isolda elefántcsontba vésett arcképével. A kőszikla tövében találta a kastélytól Ghentbe vezető úton.

Hogyan tudta, hogy Isoldát ábrázolja a kép?

Nem kellett megkérdeznie.

A szív súgta meg.

A szerelem nem csal.

S Isolda? Kendője mögött, amely keblét takarta, ő is rejtegetett egy képet. Utazó kereskedőnél látta meg, s gyöngyön vásárolta. Honnan tudhatta, hogy Őt ábrázolja a kép? Ó, hiszen a címer ugyanaz volt rajta, mint a páncélingen, mely akkor megdöbbentette -- álmában is tudta már: oroszlán, két szál kukorica közt és egy kutya, csalamádémező közepén.

Isolda szerelme tiszta lánggal égett, de Guidó szerelme se volt kutya. Lángolt biz az, egy körömfeketényivel se kevésbé tisztán, mint Isoldáé.

Guidó, mikor szerelme felébredt, azonnal elhatározta, hogy valami nagy tettet hajt végre, valami nagy kalamajkát csinál, amivel méltóvá teszi magát a várúrnő szerelmére.

Ünnepélyes fogadalmat tett le a bíbornok kezébe, hogy csak ételt eszik, csak italt iszik mindaddig, míg nagy tettét végre nem hajtja.

Elment Jeruzsálembe, és megölt egy szerecsent Isolda számára. Egy jókora, kövér szerecsent. Pannóniába is belátogatott, erős fogadalommal, hogy egy törököt is levág. Onnan egyenesen Britanniába kelt át, és levágott egy keltát.

S ettől fogva minden évben, minden hónapban valami új hőstettet hajtott végre Isolda szerelméért.

Közben Isolda várt.

Kérőkben nem volt hiány. Annyi volt, mint a pelyva.

Naponta a legszebb hőstetteket szállították. Patkányírtó Ottó a tengerbe ugrott érte. Kakaóbomba Konrád a vár legmagasabb tornyáról vetette le magát, fejesugrással. Reménytelen Róbert karkötőórája láncánál fogva akasztotta magát egy nyársfára, s visszautasított minden leakasztási ajánlkozást. Korelagyanús Károly sósavat ivott Isolda szerelméért.

De Hattyúnyak Isolda egyiket se hallgatta meg.

Hiába sürgette mostohaanyja, Kleiderstokk Kunigunda, hogy menjen férjhez. Hiába rivallt rá zordon atyja, Buggensburg választógrófja, hogy válasszon végre ő is.

Szíve rendületlenül hű maradt Csapfúró Guidóhoz.

Időről időre jeleket kaptak egymásról a szerelmesek. Jeruzsálemből vesszőt küldött Guidó, rovással, állhatatos szerelmük tolmácsolására. Pannóniából egy darab deszkát, és Velencéből egy két méter hosszú szöget. Mindezeket hűségesen őrizte Isolda, éjszaka párnája alá tette.

Így múltak az évek, mikor Guidó elszánta magát, hogy szerelmét végső hőstettel koronázza be.

Terve az volt, hogy visszatér Ghentbe, lajtorján kúszik fel a torony tetejére, s szerelme záloga gyanánt megöli Isolda atyját, mostohaanyját lehajítja a várfokról, felgyújtja az egész várat, és megszökteti szerelmesét.

Sietett végrehajtani nemes tervét. Ötven hűséges csatlós, élükön Dugóhúzó Dagobert kísérte el útjára. Az éj leple alatt elérték a sziklafokot -- aztán a hegy lábától kezdve csavarmenetben kúsztak föl a szűk ösvény mentén, egészen a vár kapujáig. Hat órára egyszer kerülték meg a csavarmenetet, hétre kétszer, nyolcra újra feltűntek egy csavarral magasabban, s midőn a lakoma tetőpontját érte, a legfelsőbb csavarmenethez értek.

Guidó vezette a csapatot. Páncélingét tarka lebernyeg borította, kezében kürtöt szorongatott.

Úgy volt rendezve a dolog, hogy először álöltözetben ő lépi át a vár hátsó kapuját, csellel kicsalja a gróftól a kulcsot, ami a nagykaput nyitja, aztán kűrtjelet ad hű csatlósainak, hogy nyomuljanak be. Hajh! sietni kellett, mert karácsonyéj volt, s a gaz választógróf, kifáradva a hiábavaló unszolástól, esküt tett, hogy hajnalig eljegyzi leányát Ördögűző Tankréddel.

Állt a tivornya az egész várban. A választógróf egyik pókhálós palackot a másik után bontotta fel, s úgy ivott Ördögűző Tankréd egészségére, aki talpig fegyverben, talpig feltollazva ült az oldalán.

Nagy volt a vidámság a választógrófnál, mert lábai előtt a szőnyegen ott kuporgott az új udvari bolond. Ennek a mókáin kacagott, egymás hasát fogva, a tivornyázó társaság.

-- Héj, az árgyélusát! -- üvöltötte a részeg lovag --, micsoda remek vicc! hogy aszongya bent ül a zsidó a vonatban, oszt aszongya a kalauznak, keltsen fel Kanizsán, dobjon ki a vonatból, ha nem ébredek fel; oszt Érsekújvárott szidja a kalauzt; oszt aszongya, „Ez egy muri? Azt hallotta volna, akit Kanizsán kidobtam!” Haha!... Szent Borsszem Jankóra esküszöm, remek vicc -- csak mintha már hallottam volna!

És a választógróf kacagva esett vissza a pamlagra.

Amint ezt tette, Guidó -- mert ő volt, álruhában, az új udvari bolond, csak ő és senki más -- felugrott, és letépte övéről a nagykapu kulcsát.

Azután ledobva köpenyét, egyik kezében szerecsenverő buzogányát lóbálta meg, másikban a kürtöt.

A vendégek felugráltak, és gyilkot ragadtak.

-- Csapfúró Guidó! -- kiáltották.

-- Megálljatok! -- kiáltott Guidó --, hatalmamban vagytok mindannyian!

Aztán ajkához emelve a kürtöt, mély lélegzetet vett, s teljes erejével belefújt.

És fújta, csak fújta, keservesen.

De a kürtből egy hang nem sok, annyi se jött ki.

A kürt nem akart megszólalni.

-- Ragadjátok meg, fogdmegek! -- kiáltott a gróf.

-- Nem úgy! -- mondta Guidó méltósággal. -- A lovagi törvények alá helyezem magam!... Isolda szerelméért harcolok, kit gazul elraboltál tőlem, áruló Tankréd! Kard, ki kard -- verekedj meg velem, mint férfi a férfival, cenk!

Helyeslő ravalgás fogadt a szavait.

Rettenetes volt a küzdelem.

Először Guidó emelte fel mindkét kezével rettenetes csatabárdját, s írtóztató erővel csapta Tankréd sisakos fejére. Aztán Guidó állt egy helyben mozdulatlanul, s Tankréd vágta fejéhez héttollú buzogánya végét. Aztán megint Tankrédnak kellett húnyni, hátát tartva, miközben Guidó lóbálta meg kelevézét, hogy hátulról középen, off side nélkül persze, mellbetalálja. Most megint Tankréd következett. Azután Tankréd négykézlábra ereszkedett, és Guidó a hátgerincén próbálta ki szablyáját. Az ügyesség és erő megrendítő küzdelme volt. Órákig kétséges volt az eredmény. Végre Tankréd páncélja horpadni kezdett, ütései gyöngültek, leroskadt. Ekkor Guidó felhasználva előnyét, óriási szardínianyitó kelevezét ragadta elő övéből, s oldalt ügyesen felvágta Tankréd páncélját. Aztán felgöngyölve a páncél tetőlapját, Tankréd mellére tett lábbal lebocsátotta fegyverét, és körülnézett.

Ekkor szivettépő sikoly hasította át a terem ünnepéyes csöndjét.

Hattyúnyak Isolda a szörnyű dobogástól felriasztva, mint lihegő madár a harc színhelyére sietett.

Egy pillanatra a szerelmesek egymás szemébe néztek.

Azután mindketten kétfelé ájultak el.

Tévedés történt.

Guidó nem volt Guidó, és Isolda nem volt Isolda. Összetévesztették a képeket. Mindkettő amulettja más képmást ábrázolt.

A keserű megbánás öntötte el a szerelmesek szívét.

Isolda a boldogtalan Tankréd fölé hajolt, aki kihámozva a dobozból, szétkalapálva és behorpadva, teljesen használhatatlan állapotban volt -- aztán, egymásután, Patkányírtó Ottó, Reménytelen Róbert és Koleragyanús Károly jutott eszébe, szerencsétlen vőlegényei, akik elpusztultak érte.

Guidó pedig sírva gondolt a lemészárolt szerecsenre és összevagdalt törökre, akik még ma is élhetnének!

És mindez semmiért!

Szerelmük záloga hiábavalónak bizonyult. Egyi se volt az, akinek a másik gondolta. Így van ez a siralmas világon, s középkori történetünk tanúlsága gyanánt elégedjék meg ennyivel az olvasó.

A két szerető szív egyszerre hasadt meg, ugyanabban a pillanatban.

Egymás felé borulva kiszenvedtek.

Közben Dugóhúzó Dagobert s az ötven csatlós búsan indult meg lefelé, hosszú kígyóvonalban, mint egy kanyargó csavarmenet s vár kapujától egészen a hegy lábáig.


Karinthy Frigyes fordítása.
Forrás: Stephen Butler Leacock: Gertrúd a nevelőnő.

T. Ágoston László
Az öregasszony háza

Az öregasszonya háza sarkánál állt, és körmével a málló vakolatot kapirgálta. Tudta ő enélkül is, hogy a százéves vályogfal úgy pergeti le magáról az öreg maltert, mint kígyó a bőrét, de ismét meg akart győződni róla, mielőtt odacsődíti a fiait. Mert azok ugyan akármiért neki nem állnak... Már tavaly is mondta nekik, hogy megvedlett a lábazat. El is jöttek megnézni. No, akkor még csak kisebb foltokban esett le a malter, meg itt-ott felpúposodott. "Táskásodik" mondták, aztán elmentek. Hozasson két köbméter homokot, meszet, cementet, aztán majd egy szombaton hazaugranak, és egykettőre gatyába rázzák az egészet.
El is ment a fuvaroshoz, de nem találta otthon. Másnap megint felkereste, de újra hiába csengetett. Megdühödött, kiment a kertbe, ásott egy jó mély gödröt, annak az alján talált homokot. A szomszédból kért kölcsön egy vödör meszet, aztán nekiállt, és úgy, kézzel betapasztotta a lyukakat. Nem lett olyan szép, mintha kőműves csinálta volna, de legalább nem ázott tovább a vályog. Aztán három napig nem tudott fölkelni az ágyból, olyan rosszul érezte magát. Csóválta a fejét az orvos, és azt mondta: "Juci néni, a maga korában már nem szabad ilyen dolgokat művelni! Gondoljon a vérnyomására meg a visszereire!"
No hiszen, ha mindig csak a vérnyomására gondolna, ki a fene kapálná meg azt a nagy kertet? Ki locsolná, ki adná el a megtermelt zöldséget, virágot, gyümölcsöt? A fiai is mondogatják évek óta, hogy adja bérbe. Más se hiányozna, mint hogy idegenek slájferozzanak az ő portáján! Mert attól aztán istenigazából fölmenne a vérnyomása... Segíteni pedig egyik se jön. No jó, néha megpermetezik a krumpliját, eljönnek gyümölcsöt szedni. Ha szól, jönnek. De hogy mindenért szólnia kelljen? Hát maguktól nem veszik észre?
Karácsonykor bezzeg jól jön nekik az ajándék. Akkor szokta őket körbelátogatni. Mindegyiknek ad harminc-negyvenezer forintot. Amennyi éppen összejön a kertből. Olyankor már nincs kint munka, ráér vendégeskedni. Néha két-három napot is eltölt náluk a városban, a galambdúcban. Így hívják a lakótelepi lakást. Mert az: galambdúc! Se kertje, se udvara, csak az ágy, az asztal, meg a televízió. Hogy mit néznek rajta egész este? Aztán csoda, hogy összevesznek? Régen, amikor még élt a férje, bizony ők is összekaptak néha. Akaratos ember volt a Jani, nem nagyon lehetett vitatkozni vele. No, de látta a szemin az ember lánya, hogy vihar készül, s akkor kiment a kertbe. De a galambdúcban hová menjen az a szerencsétlen?
A fene tudja, milyen emberek ezek. Az egyik jobban uradzik, mint a másik. Színházba járnak, meg egész évben arra kuporgatnak, hogy nyáron elmehessenek üdülni. Mintha nála nem lehetnének el abban a hatalmas kertben. Nem erre nevelte o a fiait, csak hát a menyek... Igen, azok a tűsarkon tipegő, bodorított dámák. A Panni, a Jóska felesége egyik őszön leült mellé diót pucolni. Azt mondja, adjon neki gumikesztyűt, mert a zöld dióhéjtól megbarnul a keze, és nem tudja lemosni. Félti a festett körmeit... Ó, hogy az a... El is küldte onnét menten. Méghogy gumikesztyűben akar diót pucolni... De már a Jóska is! Az meg kesztyűben szereli az autót. Mert hogy ő osztályvezető...
Hanem amikor összefut a három gyerek! A Jóska állandóan politizál. Másról se lehet beszélni vele. A Pista, a legkisebb, az meg cukkolja, hogy "úgyis elvéreztek a következő választásokon, öt év múlva a kutya se emlékszik még a pártotok nevére se". A Feri, az meg műszaki ember, csendes, befelé forduló gyerek. Állandóan csitítgatja oket. A motorokról beszél nekik. Őt meg azzal cukkolják. Berregnek neki. Szóval, az a legjobb, ha külön-külön jönnek, akkor tud beszélgetni velük.
Aztán itt van ez a ház is, csak a gond van vele. Amíg élt a férje, ő tataroztatta, javítgatta, de hát lassan tizenöt éve, hogy senki se nyúl hozzá. A gyerekek azt mondják, adja el, költözzön hozzájuk. Mállik a vakolat, törik a cserép, meg hát fölötte is eljárt az idő. Hetvenöt év... A városban az orvos is közelebb van. A városban! Aztán melyik menyének legyen a cselédje? Őt ebből a házból csak a Szent Mihály lován lehet kimozdítani.
Jöjjenek ők, ha látni akarják! Jönnek. Igazán nem panaszkodhat, minden hét végén hazajön valamelyik. Elbeszélgetnek, ha megkéri, segít is mindegyik, de azért az orra alá dörgölik, hogy megint drágább lett a benzin, már több, mint ezer forintba kerül egy út. Nem baj, odaadja azt az ezer forintot, neki nem kell a pénz. Aztán egy hétig újra nincs kihez szólnia.
A múlt héten áthívta a szomszédot, hogy nézze meg ezt a tetőt, mert az ő szeme már gyenge, nem látja, hol folyik be az esővíz. Át is jött a Tóni, megnézte, aztán fölvitte a padlásra az összes rossz edényt, mert vagy tíz lyukat talált. Azokat tette a csurgás alá. Azt mondta, a fele cserepet le kellene cserélni, meg néhány léc is elkorhadt. Van neki egy kőműves barátja, ért a tetőkhöz is. Éppen munkanélküli, olcsón elvállalná.
Megdühödött a fiaira, hogy csak hitegetik a ház javításával. Két éjszaka nem aludt, addig gondolkozott, hogyan is tegyen, mit is tegyen, aztán elhívatta a kőművest. A fiatalember azt mondta, százezer forintért bevakolja a házat, és a tetőt is megcsinálja. Még a fuvarost is elintézi, nem neki kell utána szaladgálnia. Már-már a tenyerébe csapott, de eszébe jutott, hogy vajon mit szólnak majd hozzá a fiai. Végtére is megígérték, hogy megcsinálják. De mikor? És ha odaadja a kőművesnek a pénzét, miből lesz karácsonyi ajándék?
Kért egy hét gondolkodási időt. Este nekiült, és mindháromnak megírta a kőműves ajánlatát, meg azt is, hogy ha egy héten belül nem intézkednek, megcsináltatja vele a házat, és akkor lőttek a szokásos karácsonyi ajándéknak.
Néhány nap múlva mindhármuktól megjött a válasz. Szinte ugyanazt írta mindegyikük. Mintha összebeszéltek volna. Örülnek, hogy jó szakembert talált. Csináltassa csak meg vele, nem hiányzik nekik a pénz. Különben sem érnek rá ezen a nyáron. Az egyikük üdülni megy, a másik nem tud szabadságot kivenni, a harmadik meg mit kezdene egyedül? Szerszáma sincs...
Az öregasszony a ház sarkánál állt, és a körmével a málló vakolatot kapirgálta. A kőműves kissé távolabb nézegette a falat, s lelkesen magyarázta, milyen szép, erős, tartós lesz az új, amit ő csinál. Az öregasszony azonban nem figyelt rá. Egyre csak az járt a fejében, hogy a fiai mégsem jöttek el az öreg házat gatyába rázni.