07 | 01 | 2025
Főmenü
Események
January 2025
M T W T F S S
30 31 1 2 3 4 5
6 7 8 9 10 11 12
13 14 15 16 17 18 19
20 21 22 23 24 25 26
27 28 29 30 31 1 2
Szia, Vendég
Felhasználói név: Jelszó: Emlékezz rám
Ez az Ötletláda opcionális kategória fejléce.

TÉMA: Kultúra

Kultúra 11 éve 4 hónapja ezelőtt #481

  • Hokifli
  • Hokifli profilkép
Június 28-án múlt 202 éve, hogy megszületett Kriza János költő, néprajzkutató.

Kriza János



Erdővidék az én hazám



Erdővidék az én hazám,
Katonának szült az anyám,
Zöld erdő zúgásán,
Vadgalamb szólásán
Nevelt fel jó apám.

Mihent zekés gyerek lettem,
S a kabalát megülhettem,
Mentem a szántóba,
S apám háborúba,
A franciák ellen.

Nyílj mélyebben, te barázda,
Patakként folyt könnyem árja,
Apámat háború
Anyámat sok gond, bú
Szegényt elragadta.

Holnap indul a legénység,
Komondóba semmi mentség.
Zöld erdő zúgását,
Vadgalamb szólását
Majd meghallom esmég.

Nyilvános megtekintési jogosultság letiltva.

Kultúra 11 éve 3 hónapja ezelőtt #491

  • Hokifli
  • Hokifli profilkép
Az igazi vadász.

Irta Lőrinczy György.

A mult század negyvenes éveinek elején Sándor Móric gróf híres ifju volt már messze földön.

Nemcsak mint Bajna, Gyarmat, Somodor, Bia, Herceghalom örökös ura, de azért is, mert mindenki hallott már akkor csodálatos lovas dolgairól és vakmerő vadászkalandjairól.

Egyszer vadászni indult két fiatal emberrel, a környékről való két birtokossal. Az egyiket Járdánházi Tamásnak hívták, a másikat Bolyki Gáspárnak. Nagyon jó kedvük volt, mert tudták, hogy a fiatal gróf erdőségeiben tömérdek a vad.

Mielőtt az erdőbe értek volna, megtöltötték a puskáikat. Bizony abban az időben az is nehezen ment. Puskavesszővel kellett a puskacsőbe verni a töltést. Még pedig nem a mai kényelmes mód szerint. Ma már csak a kész töltényt dugjuk a puskacsőbe, akkor még külön kellett a puskaport, külön a sörétet leverni a csőbe vesszővel. A vesszővel aztán még fojtást is kellett a csőbe tömni kócból, miből, hogy annál gyorsabban röpüljön a sörét, a golyó.

Mikor elkészültek: csöndes, halk beszélgetéssel sétáltak az erdőbe. Néha el-elhallgattak. Lelküket megfogta az erdő varázsa s el-elandalodtak. Majd valami ragadozó madár szilaj szárnycsapkodása verte föl az erdő csöndjét, amire aztán puskadörrenés következett. Járdánházi gyönyörü lángbaglyot lőtt, Bolyki hatalmas vörösbundás rókát, ami ott bujkált előttük a bozótban. A grófnak nagyon tetszett a két fiatal vadász ügyessége. Dicsérgette is őket, hogy milyen jól céloznak, milyen jól lőnek.

- Jól van, nagyon jól van, - bólintgatott. - Szeretem, ha a magyar ember tud a fegyverrel bánni. Mert az olyan mindig kettőt számít.

Mind beljebb, beljebb haladtak az erdőbe. Sziklákon és bozótokon keresztül. Mindig óvatosabban, hogy minél kevesebb zajt csináljanak. Egyszer csak nagy tisztásra bukkantak. Körös-körül, a kivágott fákat sűrű bozót nőtte körül. Itt-ott karcsu, fiatal hajtások nyúltak föl a cserjésből. A bokrok között hűvös erdei patak kanyargott. Kimondhatatlanul kedves és szelid az ilyen erdei tájkép. A gróf, aki nagyon szerette a természetet, gyönyörködve nézegetett széjjel s be, az erdőbe, ami a tisztás túlsó oldalán folytatódott. A puskáját a földre eresztette és rája könyökölt, majd fölkiáltott:

- Oh! ti kis buta őzek!

Nevetve mutatott az erdő felé, amelynek alján őz-család legelészett. A gida, két kis őzikéjével gondtalanul tépte a füvet s körülrágcsálta a fiatal hajtásokat. A családfő pedig, az öreg őzbak, szép formás fejét magasan fölnyujtva, egyenesen szembe nézett a vadászokkal. Olyan volt, mintha őrt állana. Mintha vigyázna, hogy míg a többiek lakmároznak, addig megvédje őket, nehogy valami veszedelem megkörnyékezze. Okos, szelid szemének a tekintetéből semmi aggodalom, semmi félelem sem látszott. Bizalmasan nézett a vadászokra, mintha régi jó ismerősök volnának, akiktől nincs mit tartania.

A gróf mosolyogva nézegette. Tetszett neki a dolog. De a következő pillanatban fegyverdördülés reszketett be az erdő csöndjébe s utána a délceg őz rögtön térdre bukott. Már vonaglott a földön keserves, panaszos nyögéssel. A megsebzett őz jajgatása volt az, ismerte a gróf nagyon jól. Éppen olyan, mint a gyámoltalan kis gyerek sírása.

A gróf haragosan nézett körül. Alig húsz lépésnyire tőle állott Járdánházi. A kezében még akkor is füstölgött a puska s büszkén, diadalmasan nézett a földön haldokló őzbakra. Sándor grófnak az arca kipirult.

- Kicsoda lőtt, urak? - kérdezte indulatosan.

Járdánházi mosolyogva, szinte dicsekedve felelt:

- Én lőttem, gróf úr... Pompás lövés volt, nemde?...

A gróf alig tudta visszafojtani a haragját. Vállára vetette a puskáját s megindult visszafelé, amerről érkeztek.

- Igy nem vadászom, urak, - szólt. - Csak igazi vadásszal szoktam vadászni.

A két fiatal ember megzavarodott.

- Hogyan! gróf úr. Miért? Mi baj? - kérdezgették.

- Hogyan? - felelte a hírneves vadász. - Ugy, hogy az igazi vadász csak a futó vadra lő. Ezek a szegény őzek pedig megállottak előttünk. Nem futottak. Sőt bizalmasan néztek ránk. Eszükbe sem jutott, hogy valaki bánthatná őket. Ha kalapjok lett volna, talán még köszöntek volna is. Ha tudták volna! ki tudja: melyik lett volna gyorsabb; az ő lábuk-e, vagy a mi puskánk?... Az igazi vadásznak ezt meg kell gondolnia, mielőtt fegyvert emel.

Szó nélkül sietett az erdőszélre az elhagyott paripákhoz, mintha a sebzett őzbak keserves sírása elől menekülne, hogy ne kelljen azt hallania. A lovára pattant s hidegen köszöntötte vadásztársait, a foga között halkan mormogott.

- Csak igazi vadászokkal szoktam vadászni...

Sarkantyuba kapta kedves paripáját, a Tatárt és vágtatott vissza. Gyarmat felé. Az ispán meg a lovász alig tudta követni.

És Járdánházit sohasem hívta meg többé vadászatra.
Nyilvános megtekintési jogosultság letiltva.

Kultúra 11 éve 3 hónapja ezelőtt #492

  • Hokifli
  • Hokifli profilkép
Váci Mihály:
Derengő este



Az ég lomhán köröz fölöttem:
ereszkedő madár:
toronytetőn becsukja szárnyait,
huhog az este már.



A dombok lassú hullámokban
hömpölyögnek: az út -
töltésen átcsapva ringatják
a füsthabú falut.



A jegenyék álmodva várják
az ihlető szelet:
ágaikon a csillagok
rügyekből feslenek.



A házak a földhöz lapulnak,
lehúzódnak az ereszek,
most nehezebbek a gerendák
a homlokok felett.



Az ablakokat befalazza
a széntömb hallgatás,
aki fáradtan hazaroskad,
lakatként lezárja magát.



Az éjszaka nem az,
amitkohol a képzelet,-
alszik mindenki, nem zavarnak
álmok, kísértetek.



Az emberek csak élnek itt is,
mint máshol, mindenütt,
és nem törődnek semmivel, csak azzal,
hogy ne törődjenek velük.



Megyek tovább - fáj, toporzékol,
topog szívem, még nem ereszt:
de úgy maradhatok velük csak,
ha közülük messze megyek.



Fölöttem a hold hívja nyáját,
zeng az arany tülök,
s millió gyémánt-pata
zúg elszikrázva a falu fölött.
Nyilvános megtekintési jogosultság letiltva.

Kultúra 11 éve 3 hónapja ezelőtt #502

  • Hokifli
  • Hokifli profilkép
FER-KAI: Az elnémult harang


Volt egyszer egy templom, mely dombtetőn állt egy zegzugos utcákkal tarkított kisváros közepén. Hosszú lépcsősor vezetett fel hozzá, háta mögött pedig egy parányi temető húzódott meg a terméskő falak ölelésében. Régi sírkövek düledeztek itt az árnyas fák alatt; új temetést már csak kivételes esetben engedélyeztek. A domb körül vörösesbarna háztetők virítottak, mint pipacsok a városszéli mezőn.
A templom kicsit várra emlékeztetett a hozzátoldott épületekkel, tornya karcsú bástyaként tört a magasba. A nem túl díszes épületben is volt valami erő, ami figyelemre méltóvá tette, de a messzi földről érkező látogatók nem a templom, hanem a tornyában lakó harang miatt zarándokoltak el ide. Ennek a harangnak olyan különös, mennybéli hangzása volt, hogy nem akadt párja a világon. Úgy tartották, közönséges halandó nem is tud ilyet készíteni - a legenda szerint hét angyal hozta el az égből. És valóban, a harang oldalán hét angyal domborműve látszott, amelyek olyan szépen voltak kidolgozva, hogy szinte megszólaltak. Az angyalok karjaikat egymásba fonva kört alkottak, szárnyaik széle is egymáshoz ért. Az égi eredetűnek vélt harangot mindenki csak úgy emlegette, hogy az ,,Angyalos harang". Azt rebesgették, hogy az évszázadok során időnként elnémult, ha nem akadt gazdája, akit elfogadott magának.
Történt egyszer, hogy meghalt a harangozó, aki már több mint ötven éve szolgált a toronyban. Naponta többször felkapaszkodott csengő hangú barátjához a legfelső emeletre, és megkondította, ahányszor csak kellett. Utána portörlés ürügyén egy puha kendővel megsimogatta - a rajta lévő angyalokat is. Az utóbbi napokban egyszer így szólt a haranghoz:
- Egyre nehezebben megy már nekem a munka. Úgy érzem, földi életem lassan véget ér, és harangozó nélkül fogsz maradni, kedves barátom! De mostanában minden éjjel ugyanazt álmodom, hogy amikor én már nem leszek, eljön hozzád egy angyal. Meghúzza a köteled, és te olyan hangon szólalsz meg, amilyet még tőled sem hallott a világ!
A vasárnapi mise után eltűnt a harangozó. Sokáig nem kereste senki, mert nem volt családja, és barátja sem igazán a harangon kívül. Élt ugyan a húga, aki az ország túlsó részén lakott felnőtt lányával és egyetlen unokájával, Angélával, de ők is csak néha-néha látogattak el hozzá. A harangozó hallgatag ember volt. Ritkán szólalt meg, de akkor érces hangján olyan gondolatokat mondott ki, amivel telibe találta az emberek szívét - ebben is öreg barátjára, az Angyalos harangra hasonlított. Néhányan bölcsnek gondolták, ám a legtöbben - köztük a templom papja és annak elöljárója - együgyű vénembernek tartották.
Amikor elmaradt a vasárnap esti harangszó, az emberek rosszat sejtve indultak az öreg megkeresésére. Nem kellett sokáig kutakodniuk: a harang alatt feküdt élettelenül, kezében az elmaradhatatlan törlőkendővel.
Az Angyalos harang ettől kezdve elnémult. Hiába próbálták megszólaltatni, senkinek sem sikerült - még csak meg se mozdult. Akkor aztán jött a pap, utána pedig a nagyméltóságú püspök úr, ám ők is hiába próbálkoztak. Egymást váltva imádkoztak és ráncigálták a kötelét, de sikertelenül. Hacsak azt nem tekintjük eredménynek, hogy az Angyalos harang egy kicsit kilengett, ám továbbra is hallgatott. A püspök úr ördögöt emlegetett, de aztán - talán saját maga megnyugtatására is - kisütötte, hogy a harang egyszerűen elromlott, használhatatlanná vált.
A halálesetet követő hetedik napra, vasárnap délre tűzték ki a temetést. A harangozó végrendeletében az állt, hogy távoli unokahúgára hagyja a lakását, ami a templomdombon kanyargó egyik utcácskában épült. Továbbá azt kérte, hogy hamvait szórják szét a régi temetőben. De a püspök úr is hozott egy rendeletet: a temetést követő hétfőn le kell szerelni az elnémult harangot. Megbízott egy neves harangöntőt, hogy olvassza be és öntsön belőle egy újat, ami működik. A mester vonakodott elfogadni a megbízást, hiszen tudta, hogy képtelen ilyen csodálatos hangú harangot önteni, de a püspök úr addig hízelgett neki, mígnem kötélnek állt. Végül is az övé legalább szólni fog...
Futótűzként terjedt el a hír, hogy az Angyalos harang elnémult. Sokan elszomorodtak, amikor megtudták, milyen sors vár rá. Sokan pedig helyeselték, mert egyre kevesebben hittek már a legenda igazában. Megmosolyogták azokat, akik szerint az Angyalos harang kiválasztja a neki megfelelő harangozót. Hogyan is lehetne így, amikor annyian próbálkoztak, köztük olyan tiszteletreméltó, szentéletű emberek is, mint a püspök úr, és mégsem sikerült senkinek... A harang végleg elromlott, kell egy új és kész! Hogy pont akkor némult el, amikor a gazdája meghalt, csupán egy különös véletlen.
A harangszó nélkül maradt városba nemsokára megérkezett a harangozó unokahúga a hétéves Angélával. Nemcsak a temetés miatt jöttek, hanem a frissen örökölt lakást is megnézni, mert felvetődött, hogy esetleg ideköltöznének.
Angéla gyönyörű kislány volt. Hosszú szőke hajával, ragyogó kék szemével és légies alakjával úgy festett, mint egy igazi angyal. Angélát mindenkinél fájdalmasabban érintette a harangozó halálának és a harang elnémulásának a híre. Azt pedig egyszerűen nem tudta elhinni, hogy a harangot beolvaszthatják, mielőtt gazdát találna magának!
Szíve mélyén őrzött egy régi emléket. Hároméves korában hallgatag rokona felvezette őt a torony legfelső emeletére, a legendás haranghoz. Csak arra emlékezett, hogy hatalmas volt és leírhatatlanul szép, de ő megszeppenve kapaszkodott a harangozó kezébe. Akkor aztán kicsit lejjebb ereszkedtek, ahová a kötél vége ért. Pontosan dél volt. Az öreg meghúzta a kötelet, mire odafönt megszólalt az Angyalos harang. Zengett a hatalmas bimm és bamm, miközben Angéla is húzhatta a kötelet, amibe ha belecsimpaszkodott, újra meg újra felvonta őt a magasba. Úgy nevetett, úgy sikongott, hogy a könnye is kicsordult! A harangozó arcán derűs mosolyba rendeződtek a ráncok, szeme pedig úgy világított, mint a felhőtlen égbolt. Angéla akkor azt kívánta, bárcsak így maradna minden. De a harangozó nincs már többé, felköltözött a változatlanul fénylő örök kékségbe. A kislánynak nagyon hiányzott a hallgatag, de csupa szív rokon, és persze a harangszó. Nélkülük mintha visszahúzódott volna az élet ebből a kisvárosból. Hiába volt mozgás és zajongás az utcákon, Angéla úgy érezte, mintha egy elhagyatott temető sírkövei között járkálna.
A temetésig hátralévő időben Angéla és édesanyja a harangozótól örökölt lakást rendezgették. Nagy tisztaság volt benne, csupán néhány öreg bútor álldogált az ütött-kopott deszkapadlón. Egyetlen szobadíszként aprócska harang függött a bejárati ajtó fölött. Gazdája úgy helyezte el, hogy a kinyíló vagy becsukódó ajtó teteje megszólaltassa, így minden érkezést és távozást vidám csengettyűszó kísért. A csöppnyi lakásban, melyből a lakója örökre elköltözött, nem érződött elhagyatottság - minden talpalatnyi részét eleven élet hatotta át. A szoba ablaka éppen a templomtoronyra nézett. Amikor egyedül volt, Angéla gyakran felejtette tekintetét a torony ablakán, ahol a sötétség mélyén látni vélte az elnémult harangot.
- Nem lehet, hogy többé ne szólalj meg, te csodálatos égi harang! - gondolta. - Nélküled mindannyian árvák leszünk, még akkor is, ha sokan ezt nem tudják. Nem bírnám elviselni, hogy elvigyenek téged és örökre elnémítsanak! - tette hozzá a könnyeivel küszködve.
Ám ekkor anélkül, hogy kinyílt volna a bejárati ajtó, megszólalt a kis harang, és a lakás megtelt láthatatlan jelenléttel, derűs világossággal. Angéla könnyeit feledve mosolygott. Teljes bizonyossággal tudta, hogy ha eljön az ideje, az angyalos harang ismét megszólal.
Vasárnap délelőtt halkan gyülekeztek a fekete ruhába öltözött vendégek a gyászmisére. Angéla az első sorban ült édesanyja mellett, onnan hallgatta a püspök úr szavait, melyek üresen kongtak a templom belsejében. A mise végén elmaradt a szokásos harangszó; az Angyalos harang továbbra is hallgatott. Hogyan is szólalt volna meg, amikor Angéla kivételével már mindenki lemondott róla, és a püspök úr után senki se merte kipróbálni, hogy megkongassa!
A gyászoló vendégek a misét követően kivonultak a temetőbe, ahol hamarosan kezdetét vette a temetési szertartás. A nagy sürgés-forgásban Angéla egyszer csak elkeveredett az édesanyja mellől, aki aggódó tekintettel próbálta lányát megtalálni a tömegben. De csakhamar feladni kényszerült, mert a templomi kórus hangjaira ünnepélyesen kihozták a lepellel borított urnát az elhunyt hamvaival.
Angéla eközben felszaladt a torony csigalépcsőjén a legfelső emeletig. A lépcső tetején kicsit megállt, hogy kifújja magát. A szíve még akkor is szaporán vert az izgalomtól, amikor bátran belépett a nyikorgó ajtón, és megállt az óriási harang előtt. Minden maradék félelme elpárolgott, amikor tekintetét az angyalokra emelte, akik védelmezően körülfogták a harangot, és úgy mosolyogtak a kislányra, hogy minden, ami történt, csak egy rossz álomnak tűnt. Angéla álmélkodva körüljárta a harangot. Megszámolta a rajta lévő angyalokat, akik valóban heten voltak; olyan szépek és kecsesek, hogy az emberi szóval le sem írható! A kislány levette kendőjét, és letörölgette vele a port, ami finoman belepte a harangot az elmúlt hét során.
Egyszer csak hangokat hallott, mintha az angyalok súgták volna neki:
- Eljött az idő, most már menned kell, Angéla! A harang szólni készül. Menj a kötél végéhez, és tedd azt, amire az öreg harangozó megtanított!
Odalent eközben a templomtorony közelébe gyűlt a nép. Amikor ünnepélyesen szórni kezdték a hamvakat, langyos szél söpört végig a dombtetőn, és e pillanatban megkondult az Angyalos harang. Az emberek dermedten álltak, vagy térdre omlottak. A püspök úr nem akart hinni a fülének, majd lassan-lassan szégyenpír öntötte el az arcát. De az emberek nem figyeltek rá. Tekintetüket a torony ablakára emelték, és csodálattal hallgatták az újra megszólaló harang mennyei szózatát. A már ismert hangzásba új árnyalat keveredett: mintha egy földöntúli kórus tagjai között egy angyali gyermek kristálytiszta hangja csendült volna fel.
Körös-körül, a láthatár felett hét szivárvány íve derengett. Fénykapuk nyíltak mindenfelé, és az ég úgy mosolygott, mint az újra megszólaló harang legendás hét angyala.
Nyilvános megtekintési jogosultság letiltva.

Kultúra 11 éve 3 hónapja ezelőtt #503

  • Hokifli
  • Hokifli profilkép
Aranyosi Ervin: Legyen már béke

Nyilvános megtekintési jogosultság letiltva.

Kultúra 11 éve 3 hónapja ezelőtt #504

  • Hokifli
  • Hokifli profilkép
Öregapó vallomása
Leborulok most is eléd, hajlott háttal öregen,
megcsókolom lábad nyomát, mert még ma is szeretem.
Arcom ráncos, hajam fehér, szemem mégis rád ragyog,
szeretlek, te drága lélek, egyedül tiéd vagyok.

Egymás mellett kéz a kézben leéltünk egy életet,
akadt gond is, ám én mégsem bánom a sok éveket.
Szép volt minden perc és óra, amit szívem sose bán,
ma is áldott minden nap, mit Isten kegyesen mér rám.

Ifjúságom kiskertjének legszebb virága voltál,
szomorú, sötét napokra mindig fényt varázsoltál.
Meglátni és megszeretni téged csodálatos volt,
a két szemed ragyogása mindig új erőt adott.

Minden édes pillanatot megvilágít az a tűz,
amit hajdan megszerettem, ma is karjaidba űz.
Fiatalság heves lángja mindig a szemedben ég,
tekinteted mindent elmond, elolvad tőle jég.

Boldogságom szép virága, maradj mindig meg nekem,
légy az élet és a halál fénysugara lelkemen.
Hogyha eljön az én időm, te legyél majd ott velem,
ahol visszatalál hozzád ifjú, régi szerelmem.

Poller Ildikó

Nyilvános megtekintési jogosultság letiltva.
Oldalmegjelenítési idő: 0.135 másodperc