FER-KAI: Az elnémult harang
Volt egyszer egy templom, mely dombtetőn állt egy zegzugos utcákkal tarkított kisváros közepén. Hosszú lépcsősor vezetett fel hozzá, háta mögött pedig egy parányi temető húzódott meg a terméskő falak ölelésében. Régi sírkövek düledeztek itt az árnyas fák alatt; új temetést már csak kivételes esetben engedélyeztek. A domb körül vörösesbarna háztetők virítottak, mint pipacsok a városszéli mezőn.
A templom kicsit várra emlékeztetett a hozzátoldott épületekkel, tornya karcsú bástyaként tört a magasba. A nem túl díszes épületben is volt valami erő, ami figyelemre méltóvá tette, de a messzi földről érkező látogatók nem a templom, hanem a tornyában lakó harang miatt zarándokoltak el ide. Ennek a harangnak olyan különös, mennybéli hangzása volt, hogy nem akadt párja a világon. Úgy tartották, közönséges halandó nem is tud ilyet készíteni - a legenda szerint hét angyal hozta el az égből. És valóban, a harang oldalán hét angyal domborműve látszott, amelyek olyan szépen voltak kidolgozva, hogy szinte megszólaltak. Az angyalok karjaikat egymásba fonva kört alkottak, szárnyaik széle is egymáshoz ért. Az égi eredetűnek vélt harangot mindenki csak úgy emlegette, hogy az ,,Angyalos harang". Azt rebesgették, hogy az évszázadok során időnként elnémult, ha nem akadt gazdája, akit elfogadott magának.
Történt egyszer, hogy meghalt a harangozó, aki már több mint ötven éve szolgált a toronyban. Naponta többször felkapaszkodott csengő hangú barátjához a legfelső emeletre, és megkondította, ahányszor csak kellett. Utána portörlés ürügyén egy puha kendővel megsimogatta - a rajta lévő angyalokat is. Az utóbbi napokban egyszer így szólt a haranghoz:
- Egyre nehezebben megy már nekem a munka. Úgy érzem, földi életem lassan véget ér, és harangozó nélkül fogsz maradni, kedves barátom! De mostanában minden éjjel ugyanazt álmodom, hogy amikor én már nem leszek, eljön hozzád egy angyal. Meghúzza a köteled, és te olyan hangon szólalsz meg, amilyet még tőled sem hallott a világ!
A vasárnapi mise után eltűnt a harangozó. Sokáig nem kereste senki, mert nem volt családja, és barátja sem igazán a harangon kívül. Élt ugyan a húga, aki az ország túlsó részén lakott felnőtt lányával és egyetlen unokájával, Angélával, de ők is csak néha-néha látogattak el hozzá. A harangozó hallgatag ember volt. Ritkán szólalt meg, de akkor érces hangján olyan gondolatokat mondott ki, amivel telibe találta az emberek szívét - ebben is öreg barátjára, az Angyalos harangra hasonlított. Néhányan bölcsnek gondolták, ám a legtöbben - köztük a templom papja és annak elöljárója - együgyű vénembernek tartották.
Amikor elmaradt a vasárnap esti harangszó, az emberek rosszat sejtve indultak az öreg megkeresésére. Nem kellett sokáig kutakodniuk: a harang alatt feküdt élettelenül, kezében az elmaradhatatlan törlőkendővel.
Az Angyalos harang ettől kezdve elnémult. Hiába próbálták megszólaltatni, senkinek sem sikerült - még csak meg se mozdult. Akkor aztán jött a pap, utána pedig a nagyméltóságú püspök úr, ám ők is hiába próbálkoztak. Egymást váltva imádkoztak és ráncigálták a kötelét, de sikertelenül. Hacsak azt nem tekintjük eredménynek, hogy az Angyalos harang egy kicsit kilengett, ám továbbra is hallgatott. A püspök úr ördögöt emlegetett, de aztán - talán saját maga megnyugtatására is - kisütötte, hogy a harang egyszerűen elromlott, használhatatlanná vált.
A halálesetet követő hetedik napra, vasárnap délre tűzték ki a temetést. A harangozó végrendeletében az állt, hogy távoli unokahúgára hagyja a lakását, ami a templomdombon kanyargó egyik utcácskában épült. Továbbá azt kérte, hogy hamvait szórják szét a régi temetőben. De a püspök úr is hozott egy rendeletet: a temetést követő hétfőn le kell szerelni az elnémult harangot. Megbízott egy neves harangöntőt, hogy olvassza be és öntsön belőle egy újat, ami működik. A mester vonakodott elfogadni a megbízást, hiszen tudta, hogy képtelen ilyen csodálatos hangú harangot önteni, de a püspök úr addig hízelgett neki, mígnem kötélnek állt. Végül is az övé legalább szólni fog...
Futótűzként terjedt el a hír, hogy az Angyalos harang elnémult. Sokan elszomorodtak, amikor megtudták, milyen sors vár rá. Sokan pedig helyeselték, mert egyre kevesebben hittek már a legenda igazában. Megmosolyogták azokat, akik szerint az Angyalos harang kiválasztja a neki megfelelő harangozót. Hogyan is lehetne így, amikor annyian próbálkoztak, köztük olyan tiszteletreméltó, szentéletű emberek is, mint a püspök úr, és mégsem sikerült senkinek... A harang végleg elromlott, kell egy új és kész! Hogy pont akkor némult el, amikor a gazdája meghalt, csupán egy különös véletlen.
A harangszó nélkül maradt városba nemsokára megérkezett a harangozó unokahúga a hétéves Angélával. Nemcsak a temetés miatt jöttek, hanem a frissen örökölt lakást is megnézni, mert felvetődött, hogy esetleg ideköltöznének.
Angéla gyönyörű kislány volt. Hosszú szőke hajával, ragyogó kék szemével és légies alakjával úgy festett, mint egy igazi angyal. Angélát mindenkinél fájdalmasabban érintette a harangozó halálának és a harang elnémulásának a híre. Azt pedig egyszerűen nem tudta elhinni, hogy a harangot beolvaszthatják, mielőtt gazdát találna magának!
Szíve mélyén őrzött egy régi emléket. Hároméves korában hallgatag rokona felvezette őt a torony legfelső emeletére, a legendás haranghoz. Csak arra emlékezett, hogy hatalmas volt és leírhatatlanul szép, de ő megszeppenve kapaszkodott a harangozó kezébe. Akkor aztán kicsit lejjebb ereszkedtek, ahová a kötél vége ért. Pontosan dél volt. Az öreg meghúzta a kötelet, mire odafönt megszólalt az Angyalos harang. Zengett a hatalmas bimm és bamm, miközben Angéla is húzhatta a kötelet, amibe ha belecsimpaszkodott, újra meg újra felvonta őt a magasba. Úgy nevetett, úgy sikongott, hogy a könnye is kicsordult! A harangozó arcán derűs mosolyba rendeződtek a ráncok, szeme pedig úgy világított, mint a felhőtlen égbolt. Angéla akkor azt kívánta, bárcsak így maradna minden. De a harangozó nincs már többé, felköltözött a változatlanul fénylő örök kékségbe. A kislánynak nagyon hiányzott a hallgatag, de csupa szív rokon, és persze a harangszó. Nélkülük mintha visszahúzódott volna az élet ebből a kisvárosból. Hiába volt mozgás és zajongás az utcákon, Angéla úgy érezte, mintha egy elhagyatott temető sírkövei között járkálna.
A temetésig hátralévő időben Angéla és édesanyja a harangozótól örökölt lakást rendezgették. Nagy tisztaság volt benne, csupán néhány öreg bútor álldogált az ütött-kopott deszkapadlón. Egyetlen szobadíszként aprócska harang függött a bejárati ajtó fölött. Gazdája úgy helyezte el, hogy a kinyíló vagy becsukódó ajtó teteje megszólaltassa, így minden érkezést és távozást vidám csengettyűszó kísért. A csöppnyi lakásban, melyből a lakója örökre elköltözött, nem érződött elhagyatottság - minden talpalatnyi részét eleven élet hatotta át. A szoba ablaka éppen a templomtoronyra nézett. Amikor egyedül volt, Angéla gyakran felejtette tekintetét a torony ablakán, ahol a sötétség mélyén látni vélte az elnémult harangot.
- Nem lehet, hogy többé ne szólalj meg, te csodálatos égi harang! - gondolta. - Nélküled mindannyian árvák leszünk, még akkor is, ha sokan ezt nem tudják. Nem bírnám elviselni, hogy elvigyenek téged és örökre elnémítsanak! - tette hozzá a könnyeivel küszködve.
Ám ekkor anélkül, hogy kinyílt volna a bejárati ajtó, megszólalt a kis harang, és a lakás megtelt láthatatlan jelenléttel, derűs világossággal. Angéla könnyeit feledve mosolygott. Teljes bizonyossággal tudta, hogy ha eljön az ideje, az angyalos harang ismét megszólal.
Vasárnap délelőtt halkan gyülekeztek a fekete ruhába öltözött vendégek a gyászmisére. Angéla az első sorban ült édesanyja mellett, onnan hallgatta a püspök úr szavait, melyek üresen kongtak a templom belsejében. A mise végén elmaradt a szokásos harangszó; az Angyalos harang továbbra is hallgatott. Hogyan is szólalt volna meg, amikor Angéla kivételével már mindenki lemondott róla, és a püspök úr után senki se merte kipróbálni, hogy megkongassa!
A gyászoló vendégek a misét követően kivonultak a temetőbe, ahol hamarosan kezdetét vette a temetési szertartás. A nagy sürgés-forgásban Angéla egyszer csak elkeveredett az édesanyja mellől, aki aggódó tekintettel próbálta lányát megtalálni a tömegben. De csakhamar feladni kényszerült, mert a templomi kórus hangjaira ünnepélyesen kihozták a lepellel borított urnát az elhunyt hamvaival.
Angéla eközben felszaladt a torony csigalépcsőjén a legfelső emeletig. A lépcső tetején kicsit megállt, hogy kifújja magát. A szíve még akkor is szaporán vert az izgalomtól, amikor bátran belépett a nyikorgó ajtón, és megállt az óriási harang előtt. Minden maradék félelme elpárolgott, amikor tekintetét az angyalokra emelte, akik védelmezően körülfogták a harangot, és úgy mosolyogtak a kislányra, hogy minden, ami történt, csak egy rossz álomnak tűnt. Angéla álmélkodva körüljárta a harangot. Megszámolta a rajta lévő angyalokat, akik valóban heten voltak; olyan szépek és kecsesek, hogy az emberi szóval le sem írható! A kislány levette kendőjét, és letörölgette vele a port, ami finoman belepte a harangot az elmúlt hét során.
Egyszer csak hangokat hallott, mintha az angyalok súgták volna neki:
- Eljött az idő, most már menned kell, Angéla! A harang szólni készül. Menj a kötél végéhez, és tedd azt, amire az öreg harangozó megtanított!
Odalent eközben a templomtorony közelébe gyűlt a nép. Amikor ünnepélyesen szórni kezdték a hamvakat, langyos szél söpört végig a dombtetőn, és e pillanatban megkondult az Angyalos harang. Az emberek dermedten álltak, vagy térdre omlottak. A püspök úr nem akart hinni a fülének, majd lassan-lassan szégyenpír öntötte el az arcát. De az emberek nem figyeltek rá. Tekintetüket a torony ablakára emelték, és csodálattal hallgatták az újra megszólaló harang mennyei szózatát. A már ismert hangzásba új árnyalat keveredett: mintha egy földöntúli kórus tagjai között egy angyali gyermek kristálytiszta hangja csendült volna fel.
Körös-körül, a láthatár felett hét szivárvány íve derengett. Fénykapuk nyíltak mindenfelé, és az ég úgy mosolygott, mint az újra megszólaló harang legendás hét angyala.
