TÉMA: Kultúra

Bogdán András - Álmodj...

Álmodj boldogot, álmodj szépet

Álmodj igazra váló meséket
Álmodj barátot, melletted állót
Álmodj hű társat, el sose válót
Álmodj magadnak igazi otthont
Álmodj bele, kivel megosztod
Álmodj táncot, mi magasba emel
Álmodj táncost, ki szívednek felel

Álmodj tüzet, lánggal égetőt
Álmodj csókkal perzselő szeretőt
Álmodj utakat, messzi világot
Álmodj szívedben nyíló virágot
Álmodj szerelmet, tiszta vágyat
Álmodj, lesz kivel megosszad ágyad
Álmodj szabadot, láncot megtörve
Álmodj szárnyalást, földhöz nem kötve
Álmodj hát jövőt, álmodj szépet
Álmodj igazzá váló meséket...

A fiúcska és a tornádó


Az otthonuk romjai közt sétáló kétéves Laine a nagymamájának köszönheti az életét • Fotó/illusztráció: Tom Hussey

Szokványos reggelre ébredt a texasi Forney városka Diamond Creek településrészén élő Enochs család 2012. április 3-án. Az 52 éves Sherry Enochs útjára bocsátotta férjét, a közeli Dallasban dolgozó Mike-ot, valamint iskolába induló fiukat, a tizenöt éves Denvert. Azután megnyitotta házi bölcsődéjét az aznapra vállalt két csöppségnek. Fél tizenkettő körül megjelent Sherryék huszonkét éves lánya, Lindsey, a nagyira bízta 19 hónapos kisfiát, Laine-t, és elsietett a maga óvodai munkájába.

A csöndes, erős és jólelkű Sherry Enochs egész életében mások gondját viselte. Öt gyermeket nevelt fel, és szerető nagymamának bizonyult. Ezen a napon Laine meg a két kicsi – a tizenkilenc hónapos Abigail és a hároméves Connor – mellett két kutyára, egy anyamacskára és a hálószobában járókában elhelyezett újszülött kiscicáira, továbbá pár aranyhalra is vigyázott a házban.

Dél körül huszonhat éves lánya, az öt hónapos terhes Megan hívta, aki a tizenegy kilométerre lévő Heartlandben lakott. – Kapcsold be a tévét, anyu! – mondta neki.

A képernyőn az alig 50 kilométernyire fekvő Lancasterben készült felvételeket mutatták: a tornádó nyerges vontatókat kapott fel. – Errefelé jön? – kérdezte Sherry.

– Nem. Úgy tűnik, megmarad Forney-tól nyugatra.

Sherry megkönnyebbülten összpontosított ismét a gyerekekre, így meg sem hallotta a szirénákat, amelyek a környék lakóit figyelmeztették, hogy keressenek óvóhelyet. Laine a kiságyából rajzfilmet nézett. Connor és Abigail a szőnyegen játszottak. Azután csengett Sherry telefonja: ismét Megan hívta. – Nézz ki, anyu! – mondta ezúttal sürgető hangon.

Sherry az előtéren át a hálószobájába ment. Kinézett az ablakon, és a szíve majd kiugrott a helyéből. A házak melletti mezőn tornádó söpört végig. Hatalmas volt a szélesen gomolygó tölcsér, de még fenyegetőbben nézett ki vékonyodó alsó része. Mögötte feketéllett az ég, a tornádó körvonalainál törmelék örvénylett, ahogy áthaladt a szemközti üzletek fölött. Vajon az ott a vegytisztító, ahol most jár? – tűnődött az asszony, miközben cikcakkos villám gyúlt ki a tölcsérben. A forgószél útvonala immár nyilvánvalóvá vált: egyenesen Diamond Creekbe tartott. – Itt van, Megan! – kiáltotta Sherry. – Itt a tornádó!


Vonalban maradt Megannel, átszaladt az előtéren az utca felőli szobába. Felnyalábolta Laine-t meg Abigailt, és kiterelte Connort az előtérbe, majd be a fürdőszobába. Beparancsolta a rémült gyerekeket a kádba. Pincéjük nem lévén, Enochséknál a fürdőkád tűnt a legbiztonságosabb fedezéknek.

Az asszony bekuporodott a kádba, egymás mellé ültette Abigailt és Connort, a lábával betakarta őket. Bízott benne, hogy nyugton fognak maradni, Laine viszont pánikba esett, úgyhogy az ölébe vette.

Megan a telefonban hallotta a tornádó robaját, és valami mást, amit addig soha: az édesanyja sikoltozását. Azután megszakadt a vonal. – Anyu?

Megan két percen át szólongatta az anyját, azután zokogva térdre rogyott.


Lindsey és óvodai kollégái 14.00-kor utasítást kaptak, hogy vigyék a gyerekeket az épület „viharzónájába” (központi, ablaktalan helyiségeibe). Amint Lindsey szépen elrendezte az övéit, kilépett a folyosóra, ahol a főnökei a helyzetről tárgyaltak. – Diamond Creeket elérte az ítéletidő – mondta az egyikük.

Lindsey elszörnyedve hívta az édesanyját. Hiába.


Sherry arra számított, hogy a tornádó úgy dübörög majd, akár egy tehervonat. Mindig ahhoz szokták hasonlítani. De a tehervonatok nem harsogják túl az egész világot. Kísérteties csönd támadt, azután hangos csattanással kialudt a villany a házban. A szél hamarosan annyira nekivadult, hogy az asszony a saját sikoltozását sem hallotta tőle. A tornádó még az általa okozott pusztítás zaját is elfojtotta: se üvegcsörömpölés, se faházak recsegése – csak a 240 km/órás förgeteg bömbölő lármája.

A dühöngő elemek lerombolták az otthont. Szemtanúk szerint a ház valósággal belerobbant a tornádóba, mintha bomba zuhant volna rá, a tölcsér szürkésfehérből sötétbarnára változott, ahogy felszippantotta az építőanyagot és a család ingóságait.

Azután a tornádó Laine-t is megpróbálta elragadni. Sherry minden erejével az unokájába kapaszkodott, olyan görcsösen szorongatta, hogy egyáltalán nem érezte a kitört deszkákat, amelyek a fejébe, vállába, hátába, oldalába csapódtak, szögeikkel átszurkálták a bőrét, és kiterjedt, sárga zúzódásokkal körülvett, vérző lyukakat hagytak maguk után. Az asszonyban az sem tudatosult, hogy már kikerült a fürdőkádból. A forgószél valahogy a három gyermekkel együtt felkapta, a levegőbe rántotta. És Laine most kezdett kicsúszni a kezéből.

– Megan, beszéltél anyuékkal? – érdeklődött telefonon Lindsey.

– Nem tudom! – sírt Megan.

– Hogyhogy nem tudod?

– Nem tudom. Nem tudom – csak ezt hajtogatta.

Lindsey nem törődött főnökei kérésével, hogy maradjon, az autójába pattant, átrobogott Forney néptelen utcáin, hunyorogva lesett kifelé az esőtől csíkozott szélvédőn. Diamond Creekig szabad volt az útja, a városka határában azonban mentőjárművek összetorlódott sora tartóztatta fel.


Sherry a bokája fölött megragadta Laine duci lábacskáját, és erejét megfeszítve igyekezett visszahúzni magához a kisfiút. Érezte, hogy kicsúszik, és minden energiáját latba vetve, félelmetes kötélhúzásba bonyolódott a tornádóval.

A tornádó hirtelen még dühödtebben szívott magába mindent, majdnem kitépte a kezéből a fiút, de Sherry küzdött, körömszakadtáig harcolt a forgószél ellen. – Nem bírom tartani!

És ekkor a tornádó továbbhaladt. A csata véget ért. A Laine megmentéséért vívott párbaj mintegy négy-tíz másodpercig tartott.

Mihelyt a tornádó elhagyta Diamond Creeket, a környék lassanként megtelt tűzoltó-, rendőr- és mentőautókkal. Az elszakadt vezetékekből sziszegve szökött a gáz, a rendőrök igyekeztek távol tartani a lakosságot az épületektől. Egy intézkedő közeg rárivallt az egyik szomszédra, hogy ne közelítsen Sherryék házához, ám a férfi csak legyintett: – Emberek vannak odabent!


Sherry kábán nézett körül. Laine sírva, remegve ült az ölében, orra-szája csupa sár és homlokzatszigetelő, de egyéb baja – a karján keletkezett karcolást leszámítva – nem esett. Ám Connornak és Abigailnek se híre, se hamva. Az asszony kereste volna őket, de nem bírt felállni. Meglátta a szomszédját, segítségért kiáltott.

– Mindjárt kihúzom, csak előbb át kell vergődnöm ezen a romhalmazon.

Milyen romhalmazon? Azután Sherry ráeszmélt, hogy elvileg most nem is láthatná a férfit, hiszen a fürdőszobának nincs ablaka. Egyáltalán: hová lett a fürdőszoba? Ahogy körülnézett, rájött, hogy a szabad ég alatt, egy kis lyukba szorulva, nyakig törmelékbe temetve gubbaszt. Miközben a szomszéd küszködött, hogy kiszabadítsa, mások is a helyszínre érkeztek.

– Még két gyerek van itt – mondta Sherry, amint kiadta Laine-t.

Miután kiásták, Laine-nel a karjában, strandpapucsban ácsorogva, döbbenten bámulta a helyet, ahol nemrég még az otthona állt. Semmi más nem maradt az épületből, csak a nagyobbik fürdőszoba, illetve abból egy másfél méteres faldarab, amelynek tetején valami elgörbült cső meg némi deszka fura keresztet formált. Egyébként a földdel vált egyenlővé a ház; maradványai fölött Sherry a hátsó kertbe látott. Ott pedig Connorra, aki mezítláb ténfergett a szétszóródott szögek és üvegcserép között, nyugodtan átgázolt a törmeléken, és nem látszott rajta komolyabb sérülés, csak egy horzsolás a fején. Egy rendőr felkapta, és a kocsijához vitte.

– Még egy van! – kiáltotta Sherry.

A rendőr ismét az összedőlt házhoz sietett, Sherry egyik szomszédját követve, aki gyermeksírásra lett figyelmes. Két egymásnak borult fal zugában leltek rá Abigailre, és kiemelték a szűk résből. Megúszta néhány karcolással és véraláfutással.


Lindsey megszámolta a házakat az édesanyja utcájában. A negyedik ház – Sherryéké – helyén csupán egy kupac deszka, gerenda, üveg és zsindely éktelenkedett. A fiatalasszony úgy érezte, minden erő kiszáll a tagjaiból. Azt hitte, az anyja meg a kisfia holtan hevernek valahol a romhalmaz alatt. A rendőrök azt mondták, nem hajthat közelebb a házhoz, úgyhogy felugratott az útpadkára, a gyepre parkolt, azután átszaladt a mezőn, közben elhagyta a cipőjét a sárban. Egy tűzoltó állította meg.

– Az anyám meg a kisbabám! – jajgatott Lindsey. – Ott vannak!

– A nagymama a kisbabával?

Lindsey berontott a szomszédék ajtaján. Az édesanyja ott ült a kanapén, megtépázva, véresen, ölében a fülig szutykos Laine-nel. Ezernyi érzés árasztotta el Lindsey-t. Borzadály, rettenet, megkönnyebbülés és hitetlenség együttesen váltott ki belőle valamiféle ösztönszerű dühöt. Ahogy nővére, Ashley egy lépést tett felé, Lindsey megmagyarázhatatlan módon nekiesett, és addig csépelte, amíg le nem rángatták róla. Akkor végre észre tért. Zokogva vette a karjába Laine-t, majd átölelte az édesanyját.

– Ne haragudj, anyu! Ne haragudj! – ismételgette.

A tornádó, amely elpusztította Enochsék otthonát, összesen 73 családi házat döntött romba Diamond Creekben, míg némelyik közeli épületet szinte érintetlenül hagyott. Emberéletet szerencsére nem követelt.

Sherry fizikailag rendbe jött, érzelmileg azonban nehezen talál magára. – Mindenünket elveszítettük – magyarázza. – Időről időre összeroppanok. Egyszerűen sírva fakadok.

Laine a tornádó után egy hétig nem volt hajlandó beszállni a fürdőkádba, de most már úgy tűnik, nem hagyott benne nyomot a vihar. A család tagjai leginkább hálásak, és szinte el sem akarják hinni, hogy szeretteik életben maradtak. A tornádó után megtalálták a tizennégy éves, pici chihuahuát, Bellát: épségben, a kosarában, amely a kocsibehajtón ért földet. A pincsi és az összes kiscica az anyjukkal együtt ép bőrrel vészelte át az égiháborút. Csak az aranyhalak vesztek oda.


A család holmijának zöme eltűnt vagy megsemmisült, semmi logika sem látszik abban, hogy mi maradt meg. Sherry üvegangyal-gyűjteménye sértetlenül került elő. Laine pehelykönnyű kiságya el sem mozdult a helyéről, a házbeli felnőttfekhelyek viszont egytől egyig elvesztek.

Nem tudni, hogyan keveredett Connor a hátsó kertbe, miért találták meg Abigailt az előtérben s nem a fürdőszobában, ahol Sherry menedéket keresett a gyerekekkel. Tim Marshall meteorológus szerint nem ritkaság, hogy forgószélbe került csoportok szétszóródnak, és senki sem tudja, ki hogyan jutott oda, ahol megtalálják.

– A tornádóban kavargó törmelék mindent elködösít, az orráig sem lát az ember – mondja. A fülsiketítő zaj is befolyásoló tényező, így könnyen érthető, ha valaki teljesen összezavarodik. Sherry mégis rejtélyesnek tartja, hogy a fürdőkádnak, amelyben meghúzta magát, nem bukkantak a nyomára. Eltűnt, ismeretlen helyre fújta a szél.

A család Meganhez költözött, amíg a régi háztól kőhajításnyira új nem épült. Lindsey-nek minden áldott nap eszébe jut, hogy az édesanyja nem eresztette el Laine-t.

– Persze ez nem lep meg – állítja. – Anyám bármit megtenne, hogy megóvjon egy gyermeket. Bármit.

Írta Derek Burnett, fotók: Tom Hussey

Heinrich Heine - A dal szárnyára veszlek

A dal szárnyára veszlek,
s elviszlek kedvesem.
a Gangesz-parton a legszebb
ligetbe röpülsz velem.

Ott szelíd holdsugárban
virágzó kert susog.
Rád nővérükre várnak
a lenge lótuszok.

Ibolyák enyelegnek halkan,
fenn csillag gyúl magosan.
Mese csordul a rózsák ajkán,
rejtelmesen, illatosan.

A gazellák rád függesztve
szemüket, néznek komolyan,
és hallod, amint messze
morajlik a szent folyam.

Leheveredünk a gyepre,
hol pálmák árnya ring,
s álmodjunk mindörökre
szerelmes álmaink.

Roma királyok otthona

A romániai Buzescu meggazdagodott hajdani vándorárusai az ócska lakókocsikat palotákra cserélik. Lessünk be hozzájuk!

A hatéves ikrek, Gelu és Edi Petrache a mulatságokat várják húsvét vasárnapján • Fotó/illusztráció: Karla Gachet és Ivan Kashinsky

Egy Parasiv nevű idős férfi két kezét tekintélyes pocakján összekulcsolva, fején korona helyett szalmakalappal hátradőlt egy padon, és körbenézett a szomszédságon. Nem mindennapi látvány ez a román vidéken. A főúton mindkét irányban, de a föld mellékutak mentén is, valószerűtlen paloták sorakoznak. A homlokzatokból erkélyek és oszlopok emelkednek ki. A háztetők akár a jelmezbáli kalapok, mindenütt kisebb-nagyobb tornyok és kupolák. Egy sertésszállítmányt vivő teherautó-sofőr fékezett, hogy körülnézzen. Parasiv elmosolyodott. Ez az ő szülővárosa, Buzescu, az Európában legritkább embercsoport, a gazdag romák lakóhelye.

Parasiv nem a népcsoport helyénvaló megnevezését, a „roma” szót használja, ami roma nyelven „embert” jelent. Szomszédai többségével egyetemben ő is cigányoknak nevezi önmagukat, a régi, pejoratív szót használva, amivel együtt nőttek fel és ami a „koldus, tolvaj, élősködő” szinonimája. A szó az „egyiptomi” jelentésű szóból származik, utalva a távoli helyre, ahonnan állítólag maguk a romák származnak. A nyelvészeti bizonyítékok azonban arra utalnak, hogy a romák Indiából jöttek.
– Az egyik első palotát én építettem, 1996-ban – mondta Parasiv, otthona felé biccentve, amely egy villaszerű, különös, szürke és fehér márvánnyal borított, sokerkélyes, jókora épülettömb. Gyermekei, Luigi és Petu nevét egy bádogtetős torony tetejére festették fel. – A fiaim le akarják bontani a házat, és más formájút építenének: azt mondják, ez divatjamúlt – vont vállat Parasiv. – Ha a fiaim azt akarják, hát legyen.

Parasiv háza a két emeletével szerénynek számít. Ötemeletes, oszloperdős paloták sorakoznak a város déli végén, a roma negyedben. Nevezzük monumentális stílusnak. Vannak itt székházszerű épületek is, ívelt, kívülről átlátszatlan üvegfalakkal; nemesi kastélyok gyümölcsfagylalt színű pártázatokkal, operapáholyszerűen elrendezett balkonokkal; meg alpesi stílusú házak magas tetővel, a tornácon szörnyszobrokkal.

Cifra és zabolátlan építészet ez, az újgazdagok hivalkodó ízlése. Mintegy száz roma palota nőtt ki a földből az amúgy szürke kis ötezres lélekszámú településen, Bukaresttől mintegy 90 kilométerre délnyugatra. A lakosság körülbelül egyharmada roma, nem mind gazdagok, de ahhoz elegen, hogy a népcsoport büszkeségének furcsa, látványos megnyilvánulásává tegyék a várost.

A „gazdag roma” kifejezés sajtóhibának, rossz viccnek tűnik. A Romániában kétmillióra, a lakosság 10 százalékára becsült romák többsége ugyanis szegénységben, rossz körülmények között él, közösségeik a városszéli nyomornegyedekbe szorulnak, vagy hullámpapír tákolmányokban laknak kívül a városokon. Ebben a sorsban osztoznak Kelet-Európa más romáival, ahol ezt a korábban félnomád népet nincstelensége miatt megvetés övezi, szegénységük, tanulatlanságuk és makacs elszigetelődésük miatt kirekesztődnek.

A gádzsók, azaz roma nyelven kívülállók többsége számára Buzescu fényűző roma házai tüskék a köröm alatt, hencegés a meg nem érdemelt gazdagsággal. A roma elit azonban a jelek szerint nem a kívülállókat akarja elkápráztatni. Az ott élők világossá teszik: nem örülnek neki, ha idegenek megállnak kérdezősködni és fotózni. Pleca, pleca! (menj innen!), kiabáltak rám a gyerekek. A felnőttek mogorván néztek rám, vagy hátat fordítottak, amikor közeledtem feléjük.

– Ezek a helyek nem maguknak valók – mondta nekem Gelu Duminica roma szociológus, a többes számmal minden nem romára utalva. Duminica szerint ezek a paloták kizárólag a helybelieknek épültek, a roma közösségen belül hivatottak felmutatni a vagyont és státuszt.

De honnan származik ez a vagyon? A helybeli romák egyszerűen azt mondják: „fémkereskedésből”. A buzescui romák zömmel kalderások – romani nyelven rézművesek –, hagyományosan fémmegmunkálást végzők. A Buzescuban élő családok még az 1990-es évek elején is ló vontatta szekereken járták az országot, megálltak a városokban, hogy gyümölcspálinka főzésére alkalmas vörösréz lepárlókat adjanak el. A legjobb mestereknek, mint Parasivnek is, jól jövedelmező üzlet volt ez, jókora összegért keltek ugyanis el ezek a szeszfőző alkalmatosságok. A kommunista hatóságok azonban éberen őrködtek a romák tevékenysége felett, így a leggazdagabb családok meghúzták magukat.

Miután a kommunista rezsim 1989-ben megbukott Romániában, a kalderások vállalkozói hajlamai kibontakoztak. A lepárlókészítők és a fiaik szétszéledtek Romániában és Kelet-

Európa többi részén, gyári fémhulladékot, ezüstöt, rezet, alumíniumot, acélt és más értékes anyagot gyűjtögettek, időnként illegálisan. A nyersanyagpiacon ügyeskedve a buzescui romák közül néhány tetemes haszonra tett szert. Marin Nicolae, egy korábbi szeszlepárló-készítő azt mondja: – A forradalom után még a hülyék is öt villát építhettek a fém felvásárlásából és eladásából.

Egy hétig járkáltam fel és alá Buzescu utcáin, megpróbáltam bekéredzkedni palotákba. Karla Gachet és Ivan Kashinsky, a két fotós készítette elő a terepet úgy, hogy két hónapig laktak a roma negyedben, és szívós kitartással elérték, hogy bejuthattak számos otthonba. Karla és Ivan a nagy házakban lakókról készített felvételeit mutogatva álldogáltam a kapuknál, a tulajdonosok kíváncsiságára és hiúságára apellálva. Néha bevált.

A bejárati ajtók hatalmas, csillogó márványfelületekre nyíltak, a mennyezetről függő csillárokra és a játékokkal telizsúfolt emeleti hálószobákhoz vezető széles lépcsőkre. A szobák többsége mégis lakatlannak tűnt.

A lakók sokszor csak a nagyszülők voltak és néhány kisgyermek, akik többnyire a hátsó szobákban tartózkodtak, és a konyhában étkeztek.

A szülők és az idősebb fiúk valahol üzleteltek, és rendszerint csak az ünnepekre, keresztelőkre és temetésekre tértek haza. A paloták elsősorban kirakatnak épültek, büszkélkedés és ámulatkeltés céljából.

A másik meglepetés volt, hogy a látványos homlokzatok mögött tovább élnek az ősrégi szokások. Victor Filisan házában, aki a Jack Daniel’s és a Red Bull helyi változatával kínált, kértem, hogy hadd használhassam a mosdót. Nem egy jakuzzival is felszerelt belső fürdőszobába kísért, hanem a telek végében álló árnyékszékhez, amit a feleségével ők is használnak. Sok roma, főleg az idősebbek, a hagyományok pontos betartására törekszik, ezért például nem főz és használja a vécét egyazon fedél alatt. Más házakban bakfis korú feleségek szolgáltak fel ételt kamasz korú férjüknek. A város tehetős családjai körében továbbra is közkeletű gyakorlat az elrendezett házasság már 13 éves gyerekek esetében is.

A közösség vándorló múltja sem igazán távoli. A családok most is útra kelnek Spanyolország, Franciaország vagy Bukarest felé. Idős férfiak az utcasarkokon idézték fel utazásokkal teli napjaikat, nosztalgiával beszéltek a változatosságról és a kalandokról. Emlegették a forgandó szerencsét is, egy gádzsó kezelte rulettkereket hibáztatva családok tönkremenéséért. Minden utcában épültek új házak, vagy bontottak el régieket, hogy majd nagyobbat, feltűnőbbet emeljenek a helyükre. Semmi nem tűnik állandónak, csak a családi kötelékek.

– Mi vagyunk a legcivilizáltabb cigányok Romániában – dicsekedett nekem egy Florin nevű férfi. – Ha látunk valami szépet, annál mi valami még szebbet akarunk.

Amikor a fentieket elmeséltem egy idős özvegyasszonynak, Radának, aki azelőtt egy palotában élt, de most egy kis dohos házikóban tengeti napjait, ahol a konyhaajtón ki-be szaladgálnak a csirkék, rám nézett, a bolond gádzsóra, és köznapi hangon azt mondta: – Mindegy, milyen magasra építed a házad, a végén úgyis mindenki a sírban köt ki.

Szabó Lőrinc - Madarak

Hogy lármáznak! milyen szemtelenek!
Tetszenek és megszégyenítenek
s úgy magyarázzák az igazukat,
hogy meg kell értenem a szavukat,
madár szavukat, hogy ez nem elég
és adjak, még, és még, és újra még.

Mit tehetek? Nevetek és adok,
szalonnabőrt, kölest és tökmagot,
ami akad... Míg kint teszek-veszek,
messziről lesik az erkélyemet,
s alig jövök be, tollas seregük
rögtön itt van, itt röpdös mindenütt.

Én meg elnézem az üvegen át
a szárnyas éhség fázó csapatát,
a nyüzsgő hadat, a verebekét,
s a gyáva rigót, ijedt cinegét,
nézem őket s szégyellem magamat:
könnyű szeretni a madarakat!

Könnyű bizony... És elgondolkozom
ellenségeken és barátokon,
eszembe jut ez meg az, ami jót
emberrel tettem: almát és diót
dugtam itt-ott, tanítást, könyvet és
orvosságot, néha valami pénzt,

rossz ruhát, szép szót... s hogy a hátamon
vittem fel egyszer a hegyoldalon
egy beteget... És hogy... Összeadok
sok kis emléket... és elborzadok:
nekem sok volt, másnak mégis mit ért?
Mit tehet az ember az emberért?

Mit tehettem?!... Szégyellem magamat...
Madarak verik az ablakomat.
Éheznek, fáznak. Mint az emberek.
ne tegyem azt se, amit tehetek?
Madarak... No még egy marék magot!
...És elfüggönyözöm az ablakot.

A hegy megy Mohamedhez

Mindig jó csemege a bulvársajtó számára, ha a sztárok közül egyik-másik nálánál jóval fiatalabb, vagy idősebb társ oldalán ragyogtatja fel hollywoodi mosolyát.
De mi újság a hétköznapi embernél?
Egyre több olyan helyzetről lehet hallani, ahol fiatal férfi – olykor anyjánál is korosabb – idős hölggyel él együtt, élettársi kapcsolatban.
Természetes, hogy ez nem természetes. Hiszen a férfi útja önmaga kiteljesítése, aminek fontos része, hogy a párjával együtt fészket rak maguknak, és a majdani fiókáknak.
Eredetileg a férfi feladata volt ennek a jövőnek az alapjait megteremteni. Valami azonban megváltozott, ami egészen másmilyenre szabta sok férfi életútját. Nézzük most, mi ennek az alapja.

Ahogyan a férfi tudta önmagáról, hogy ő a család feje, az ő tiszte ellátni családját, vinni a gyakorlati élet nehézségeit a vállán, úgy lehetett igazi családról beszélni. Csakhogy a helyes viselkedést tanulni kell minden férfinak (ahogyan minden nőnek is). Az apa a saját életével mutatott példát kamaszodó fiának, amiben benne volt az is, miként alapozza meg – netán rombolja le – a férfiúi (ezzel együtt férji, apai) tekintélyét.
A „teremtés koronája” jó pár évtizeddel ezelőtt, ha odaállt egy tízemeletes monstrum mellé, nem magát látta mellette kicsinek, hanem a monstrumban látta meg az ember nagyságát. Büszkén feszítette meg mellét, és tudta, hogy ezt az Ember alkotta, hozta létre, Istentől kapott alkotóereje teljében és tudatában. Csakhogy ez a férfi egy olyan mintát követett, melyet minden év 365 napján látott, folytonossági hiány nélkül. A mintapéldány neve pedig az „öntudatos férfi” volt. Évezredeken át működött ez a rendszer. Majd történt valami, ami más vágányra terelte az eseményeket.
Mivel az emberi agy a hiányzó részeket a maga módján pótolja, ezért a pótlás sokszor eltérő a természetestől, az ideálistól.
Ismert tény, hogy a két világháború rettentően sok férfi áldozatot követelt. Magyarországon erre még az ’56-os forradalom után kivégzettek, bebörtönzöttek, külföldre menekülni kényszerültek nagy száma is rátett egy jókora lapáttal. Egyszerre rengeteg család maradt férfi, apa nélkül. Ráadásul a pedagógus pálya is elnőiesedett, így minta nélkül maradtak a fiúgyermekek. Csakhogy az évszázadok eseményeit az emberek alakítják, és nem fordítva. Ezért amit elromlik, ugyanúgy helyre is hozható, csak előtte rá kell jönnünk, hogyan pótolhatók megfelelően a folytonossági hiányok.

Kisfiúként majd’minden gyerek elképzeli, mi lenne, mit tenne, ha katona, tűzoltó, rendőr, vagy apa lenne.
Az egészséges családban élő kissrácok, ha lányokkal játszhatnak, nem hagyják ki a papás-mamás játék lehetőségét, és mi mást is játszanának el, mint amit a domináns hímtől látnak napközben. Igyekeznek még a hangsúlyt is utánozni, amivel apu kéri anyutól az ebédet. Ekkor, valóban át is élik azt a szerepet, amit pár percre megvalósítanak, vagyis tudják, milyen érzés az a bizonyos tudatos méltóságérzet, ami egy felnőtt férfit eltölt. Ez egyfajta önellenőrzés is, ami által megnyugtatják magukat, hogy ők bizony már nagyfiúk.

Azok a fiúk, akik nem tudnak előkapni egy apa, vagy férfi mintát, mert egyáltalán nincs a közelében sem nagybácsi, esetleg, nagypapa, de még idősebb fiútestvér, ezért saját képzeletük raktárából kell, hogy kipótolják a folyamatos férfiúi viselkedést.

Mivel nincs viszonyítási alap, ezért nem tudják felmérni saját erejüket, ügyességüket, életrevalóságukat, így nem tudnak önmagukról valós képet alkotni. Lelkük mélyén érzik, hogy vannak képességeik. El tudnák ők végezni a Sors által rájuk rótt feladatot, ha legalább halványan sejtenék, hogyan fogjanak hozzá. Szeretnének igazi férfiak lenni valakinek az életében, gondot viselni rá, óvni, vigyázni lépéseit. Nem csoda, hiszen lelkükben valóban férfiak ők. Csak a tudatukban jelenik meg a folytonossági hiány.
Mivel a másolás minden esetben úgy történik, hogy a mintához hasonlítjuk a másolatot, és akármilyenre sikeredik is, de akkor is a minta a mérce. Ahhoz hasonlítva tudjuk „néven” nevezni. Ha nincs minta, nincs másolat.

Az emberi agyban olyan nem fordulhat elő, hogy ha bármiről hiányzik információ, akkor üresjáratban futja le a hiányzó rész idejét agyunk. Ezért más, már meglévő és valahogyan beilleszthető ismerettel kipótolva egész képet alkot a feladatról.

Ezeknek, a fiúknak pedig a „már meglévő és valahogyan beilleszthető ismeret” az, ahogyan az édesanya mellett éli rendszerint az életét. A másik része pedig a világból, filmekről, könyvekből, beszélgetésekből elkapott képekből áll, amelyekről le tudja másolni a külvilággal való kapcsolat lényegét. Akár munka, ügyintézés, esetleg udvarlás legyen is a tennivaló.

A szexuális élettel nincs probléma, hiszen a hormonok nem kérik a születési dátumot, sem az asztrológiai szinasztriát, ezért – különösen a férfi esetében – elkezdik munkájukat, és tudjuk, hogy ebben az esetben nem a gondolatoké az elsőség. Érdekesség kedvéért meg kell jegyezni, hogy ezeknek, a fiúknak az első szexuális kapcsolat örömét (kevés kivétellel) az anyakorú hölgyek karjaiban élik át.

Gyermekvállalásnál nincs különösebb gond, mivel a hölgy sem akar babát (még, ha lenne is némi remény arra, hogy kora ellenére megtermékenyülhet. Szavak nélkül is tudják, a nagymama korú nőről inkább feltételeznék, hogy a saját unokájának néznék a picibabát. Ezért a fiatal férfi nincs kitéve annak a veszélynek, hogy az apakép hiányában ezzel a feladattal meg kell próbálkoznia.

Ezek mögött ott húzódik a tudatalattiban az a félelemprogram, hogy hiába nem felel meg férfiként, és veszíthet, még sem lenne vesztes, ha kudarcot vallana, mert eleve a hölgy csak egy idős nő, aki nem is hozzá való. A remény pedig ott maradhat benne (még ha nem is formálódik ki a jövőkép), hogy egyszer majd, valamikor ő is családfő lehet.
Általában nem a saját nevükön szólítják egymást, hanem olyan megnevezéssel illetik magukat és egymást, ami nem utal sem nemükre, sem a kapcsolatban betöltött szerepre. Annak megfelelően, hogy mi a vágyuk, mivel tudják kifejezni azt, hogy a másikat minek szeretnék látni. Így a hölgynek sem olyan kényelmetlen a helyzet.

Miért megy bele a hölgy az ilyen kapcsolatba?

Általában a kilátástalanság előzi meg az illető életét. Nem látja biztosítottnak, hogy az évek múlásával lesz-e mellette valaki. Gyermeke(i) már felnőttek, önálló életet élnek, sőt, abból ki is zárják őt, maximum egy-egy apró feladat hárul rá, amitől fontossága nem kap hangot. A valóságban azt tapasztalja, hogy a hétköznapok számára lehúzó gondokat jelentenek, amiből nem tud felemelkedni. Még emlékszik arra, milyen varázserővel rendelkezett fiatal korában, és mikor jön egy ilyen lehetőség, felébred benne a feltöltekezési vágy, és nem törődik a világgal, belekapaszkodik a fiatal fiú szalmaszálkarjaiba.

Látszólag nincs mitől félniük, hiszen a fiú ebben a kapcsolatban nem kap megfelelő képet arról, hogyan kell élni teremtés koronájaként a férfiúi életet, így amíg az élet nem szól bele egy másik - tsunami szerű szerelem formájában, ahol korban inkább hozzáillő leány veszi át az idős hölgytől a stafétabotot.
Csakhogy erre legtöbb esetben kevés az esély, mert a fiatalember önmagáról alkotott képe még homályosabbá válhat, mert bár a tudat blokkolt, de a lélek egészséges akar maradni, és próbál üzenetet küldeni arról, hogy valami nincs rendben.

Ez a jelenség egyelőre még a nagyvárosokban fordul elő, mert a zártabb kisközösségekben, falvakban ott vannak az apa nélküli családban felnövő fiú előtt a rokonság férfi tagjai, akikkel ma még szorosabb kapcsolatot tartanak fent. Sajnos ez már az urbanizáció során egyre ritkábban tapasztalható.

Ha időben kerül az anya tudomására, hogy milyen veszély fenyegeti csemetéjét, képes tenni a várható baj ellen, de mindenképpen szakember segítségét vegye igénybe hozzá!