TÉMA: Kultúra

Oscar Wilde:ERDŐBEN

Mély erdő alkonyában,

reggel, gyöpvánkoson,

hó-testtel, barna szemmel

egy fürge faun oson!



Dalol, csalitba szökdel

s az árnya csak lebeg.

Jaj, hát mit is kövessek,

árnyat, vagy éneket?



Vadász, ragadd meg árnyát,

dalát, te Csalogány!

Mert tébollyal, zenével

elpusztulok nyomán.


Kosztolányi Dezső fordítása

Levél a tárcában

Pár éve, egy hideg napon az utcán találtam egy tárcát. Nem volt benne semmi, ami a tulajdonosát azonosította volna. Csupán három dollár és egy gyűrött levél, amelyet évek óta hurcolhatott magával.

A szakadt borítékon egyedül a feladó címét lehetett kisilabizálni. Felnyitottam, és megláttam, hogy a levél 1924-ben – csaknem hatvan éve – íródott. Figyelmesen végigolvastam, remélve, hogy találok benne valami utalást a tárca tulajdonosára.

Jellegzetes szakítólevél volt. Írója gyöngybetűkkel tudatta a címzettel, Michaellel, hogy az édesanyja megtiltotta, hogy továbbra is találkozzanak. De ő mindig szeretni fogja a férfit. Aláírás: Hannah.

Gyönyörű levél volt. De a tárca gazdájáról semmi sem derült ki azon túl, hogy a neve Michael. Felhívtam a telefonközpontot, hátha tudnak segíteni. – Egészen szokatlan kérésem volna. Találtam egy tárcát, és a tulajdonosát próbálom felkutatni. Volna rá mód, hogy megadják nekem annak a címnek a telefonszámát, amit a tárcában lévő levélen találtam?

A központos a feletteséhez kapcsolt, aki elmondta, hogy a címhez tartozik ugyan telefonszám, de ő azt nem adhatja ki nekem. Viszont feltárcsázhatja a számot, és elmagyarázhatja a szituációt. Amennyiben a hívott fél óhajt beszélni velem, összekapcsol minket. Egy perc várakozás után ismét a tudakozó diszpécsere jelentkezett. – Van itt egy hölgy, aki hajlandó beszélni önnel.

Megkérdeztem az illetőt, hogy ismer-e egy Hannah nevű személyt. – Hát persze! Hannah családjától vettük meg a lakást.

– És meg tudná esetleg mondani a jelenlegi címüket? – kérdeztem.

– Évekkel ezelőtt Hannah kénytelen volt az édesanyját egy idősek otthonában elhelyezni. Talán ők tudnak valami felvilágosítást adni.

A hölgy megadta az idősek otthona nevét. Felhívtam őket, és megtudtam, hogy a mama már meghalt. Viszont adtak egy címet, amelyen valószínűleg elérhetem Hannah-t.

Odatelefonáltam. Egy nő fogadta a hívásomat, aki elmesélte, hogy azóta már Hannah is beköltözött egy másik idősek otthonába. Megadta a számukat. Felhívtam, és kiderült: – Igen, Hannah nálunk lakik.

Megkérdeztem, hogy beugorhatnék-e hozzá. Már majdnem este tíz óra volt. Az igazgató közölte, lehet, hogy Hannah már alszik. – De azért megpróbálhatja, talán még tévét néz a társalgóban.

Az otthon bejáratánál az igazgató és egy őr fogadott. Fölmentünk a második emeletre, ahol egy ápolónőtől megtudtuk, hogy Hannah tényleg még televíziót néz.

Beléptünk a társalgóba. Hannah bájos, ezüst hajú, barátságos tekintetű idős hölgy volt, aki kedvesen ránk mosolygott. Beszéltem neki a tárcáról, és megmutattam a levelét. Amint meglátta, vett egy mély lélegzetet.

– Fiatalember – mondta –, ez a levél volt az utolsó kapcsolatom Michaellel. – Elfordította az arcát, aztán tűnődve hozzátette. – Nagyon szerettem. De csak 16 esztendős voltam, az anyám szerint túl fiatal. Olyan jóképű volt, mint egy filmsztár, mint Sean Connery.

Mindketten felnevettünk. Az igazgató magunkra hagyott minket. – Igen, Michael Goldsteinnek hívták. Ha rátalál, mondja meg neki, hogy még mindig gyakran gondolok rá. Soha nem mentem férjhez – vallotta be, és a szemét elborító könnyeken keresztül elmosolyodott. – Azt hiszem, soha senki nem ért fel Michaellel.

Megköszöntem Hannah-nak, elbúcsúztam, és lementem a földszintre. Az ajtónál az őr megkérdezte: – Tudott Hannah segíteni?

Elmondtam, hogy kaptam némi fogódzót, amivel továbbléphetek. – Legalább már tudok egy vezetéknevet. De azt hiszem, egy időre abbahagyom a kutatást.

Elmagyaráztam, hogy majdnem a teljes napom ráment arra, hogy megtaláljam a tárca gazdáját. Beszélgetés közben előhúztam a piros zsinórral beszegett barna bőrtárcát, és megmutattam az őrnek. – Nahát, ezt aztán bárhol felismerném. Mr. Goldsteiné. Folyton elhagyja.

– Ki az a Mr. Goldstein? – kérdeztem.

– Az egyik öregúr a hetedikről. Ez egész biztosan Mike Goldstein tárcája. Elég gyakran eljár sétálni.

Megköszöntem az őrnek az információt, és visszaszaladtam az igazgatói irodába, hogy elmondjam neki, mit hallottam. Az igazgató fölkísért a hetedik emeletre. Magamban fohászkodtam, hogy Mr. Goldstein még ébren legyen. – Azt hiszem, még a társalgóban van – mondta az ügyeletes nővér. – Szeret este olvasni.

Bementünk az egyetlen helyiségbe, ahol még égett a villany. A férfi egy könyvet olvasott. Az igazgató megkérdezte tőle, nem veszítette-e el a tárcáját.

Michael Goldstein felnézett, majd megtapogatta a farzsebét, és így szólt: – Jaj, nincs meg!

Amint megpillantotta a tárcát, megkönnyebbülten elmosolyodott. – Igen, ez az – mondta. – Biztos elejtettem ma délután. Szeretném megjutalmazni.

– Ó, köszönöm, de szó sem lehet róla – feleltem. – De el kell mondanom önnek valamit. Elolvastam a levelet, mert azt reméltem, a tulajdonos nyomára vezet.

A mosoly eltűnt az arcáról. – Olvasta a levelet?

– Nemcsak olvastam, de azt hiszem, tudom, hol van Hannah.

Elsápadt. – Hannah? Maga tudja, hol lakik? És azt is, hogy van? Még most is olyan szép, mint annak idején?

Kicsit tétováztam. – Kérem, mondja el! – nógatott Michael.

– Remekül van, és ugyanolyan szép, mint amikor ön megismerte.

– Meg tudná mondani, hol találom? Fel akarom hívni holnap – megragadta a kezem. – Tudja, aznap, amikor megkaptam azt a levelet, vége lett az életemnek. Soha nem nősültem meg. Azt hiszem, mindig is őt szerettem.

– Michael – mondtam –, jöjjön velem!

Mindhárman beszálltunk a liftbe, és lementünk a második emeletre, a társalgóhoz, ahol Hannah még mindig a tévét nézte. Az igazgató odalépett mellé. – Hannah – szólította meg halkan. – Tudja, ki ez az ember?

Michael és én az ajtóban várakoztunk. Hannah feltette a szemüvegét, egy pillanatig csak nézett, de egy szót sem szólt.

– Hannah, ő Michael. Michael Goldstein. Emlékszik?

– Michael? Michael? Te vagy az?!

A férfi lassan odalépett hozzá. Hannah felállt, átölelték egymást. Aztán kéz a kézben leültek a kerevetre, és beszélgetni kezdtek. Az igazgató és én könnyekkel a szemünkben távoztunk.

– Látja, így rendez el mindent a jóisten – mondtam filozofikusan. – Aminek meg kell történnie, megtörténik.

Három héttel később telefonon keresett az igazgató, és megkérdezte: – Ráér vasárnap, hogy részt vegyen egy esküvőn?

Meg se várta a válasz. – Bizony! Michael és Hannah végre kimondja a boldogító igent!

Szívderítő esküvő volt, az idősek otthonának valamennyi lakója megjelent a szertartáson. Hannah bézs ruhát viselt, és ragyogóan nézett ki. Michael sötétkék öltönyben feszített az oldalán. Az otthon közös szobát biztosított számukra, és aki még nem látott tinédzserként viselkedő 76 éves menyasszonyt és 78 éves vőlegényt, sajnálhatja, hogy nem látta az ifjú párt.

Ez lett egy hatvan éven át tartó románc tökéletes befejezése.

Ez egy gyönyörű történet, kérlek olvasd el.

Az utolsó esély

Az állatvásáron zajos összevisszaságban keveredett a kikiáltók harsogása és az áruba bocsátott állatok hangja. Csirkék, pulykák, malacok és birkák zsúfolódtak össze ketrecekben, vagy egymás mellé kötve. A tömeg magával sodort, nem sok esélyem volt az állatokat közelről megtekinteni.


Ekkor a tekintetem váratlanul a piactér szélén lehorgasztott fejjel álldogáló pej ló tekintetével találkozott.

Átvágtam magam az embergyűrűn, hogy közelebbről szemügyre vehessem a lovat.
Tíz nemes származású, lipicai lovat tartok, a lovak iránti szeretetem határozza meg az egész életemet.
A pejhez érve döbbenten láttam, hogy kivénhedt, öreg kanca áll előttem, amelyet az emberek még arra se méltatnak, hogy érdeklődjenek felőle. A lóból szinte áradt a szomorúság. Komoran meredt maga elé, szőre kopott, fénytelen volt, satnya izmai erőtlenségről árulkodtak, háta kiült, horpadt, lerítt róla, hogy egész életét kemény szolgálatban töltötte. Kantárját egy alacsony, sovány, kalapos ember szorongatta.
- Nem adom drágán Szelént -szólított meg - Már nincs rá szükségem, régen le kellett volna adnom a vágóhídra, de megszántam, ezért kihoztam a vásárra, gondoltam, talán elkel, s így elkerülheti a kegyetlen halált.
A ló eközben homályos szemmel, de értelmes tekintettel nézett rám. Megsajnáltam, miközben tudtam, hogy nekem nincs szükségem egy vén, öreg gebére. A szívem viszont arra figyelmeztetett, hogy ha mos továbbállok, a lónak az utolsó esélye is köddé válik. Hirtelen látni véltem, ahogyan a bekötött szemű ló fejére lesújt egy hatalmas erejű csapás, és a leterített állat kileheli a páráját.
- Megveszem! -jelentettem ki olyan hévvel, hogy maga is elcsodálkoztam. Tudtam, nem sok hasznát veszem az öreg kancának, de rajtam ne múljon az a kis idő, ami még hátra van az életéből.
Miután elengedtem a legelőn, a ló olyan könnyeden ügetett a magasra nyújtózkodó pipacsok között, mintha szárnyra akarna kelni. Vulkánként tört ki belőle a túláradó boldogság, ügetését hosszú galoppozás követte. Nem egy öreg kancát láttam száguldozni a hatalmas mezőn, olyan volt, mintha egy kiscsikó vágtatna lelkesen, szabadon cikázva ide-oda.
Szelént a legelő és a birtokot körülölelő pázsit egyaránt vonzotta. Bármilyen korán is keltem, Szelént mindig a legelőn találtam. Hetekig tartott, mire kinyomoztam, hogyan kerül a bezárt karámból a kék ég alá.
Egyik hajnalon épp szénát akartam cserélni a lovak alatt, amikor megláttam hogy Szelén puha, rózsaszín orrával addig bökdösi a karám reteszét, amíg odébb nem tolja. Döbbenten álltam, miközben Szelén meglökte az ajtót, és kisétált az istállóból. Teljesen önállósította magát.
Míg a többi lovat mindennel el kellett látni, a vén pej teljes természetességgel mindenből kiszolgálta magát. Minden nap kiment a legelőre, tett néhány kört, majd visszasétált az istállóba, ott ivott, aztán körbejárta a házat, s időnként némi alma reményében bepillantott a konyhaablakon. Mikor számára idegen autó, vagy ember közelítette meg a birtokot, fejét magasra emelte, és prüszkölve megrázta, így mutatva ki nemtetszését.
Június tizennegyedikén -Szelénre bízva a birtokot- elmentem a birkavásárra. Későre járt már, amikor hazafelé menet, a fekete pusztaságban egy apró, égő fénypontra lettem figyelmes. Amikor a birtok felé közeledtem, a sötétből hirtelen hatalmas fénycsóva emelkedett az ég felé. Őrült sebességre kapcsolva száguldottam, az úton kocsik sorakoztak egészen házamig. Amint odaértem és kipattantam a kocsiból, megcsapott az égett fa szaga. Sűrű füstfátyol lengte be az istállót, amit a forró lángok már felemésztettek.
- Ó, nem! -kiáltottam fel -, a lovaim, azok a csodálatos lovaim, mind odavesztek!? -Térdre zuhantam, arcomat a kezembe temetve zokogtam tehetetlenségemben.
Miután a tűzoltók eloltották a tüzet, elmentek, és lassan-lassan a szomszédaim is szétszéledtek. Egyedül maradtam a fájdalmammal. Elpusztultak a lovaim! A vemhes kancák és a meg nem született csikók! Nem tapossák lábaikkal többé a legelőt. Minden odaveszett, mindet felemésztett a tűz. Nem maradt semmim, csak a mérhetetlen fájdalom. Kínlódva felálltam, úgy éreztem, nem tudom tovább nézni a porig égett istállót, amelyben a hamu alatt fekszenek a lovaim.
Mielőtt bementem, még egy utolsó pillantást vetettem lovaim sírhantjára, és ekkor a sötétből lassan kivált egy alak. Szelén volt, az öreg gebe. Odaszaladtam hozzá, megsimogattam hatalmas fejét.
- Te egy igazi túlélő vagy, veled a forró lángnyelvek sem bánnak el -súgtam a fülébe, majd Szelént a küszöb előtt hagyva, a szobámban az ágyra rogytam.
Korán reggel ébredtem, szerettem volna álomnak hinni a tegnap történteket, de a valóság egy másodpercre sem engedte, hogy meg nem történtnek higgyem az egészet. A horizonton felbukkanó nap vörös ködöt vont az ég aljára, a gyenge sugarak megvilágították a hajnali dértől nedves füvet.
- A képzelet játszik velem? -kérdeztem hangosan, mikor megpillantottam az északi legelőn a harmatos füvet legelő lipicai lovakat. Szívem a torkomban dobogott, kezem-lábam remegett, miközben a lovaim felé futottam. Minden lovam hiánytalanul, épségben megvolt! Azt sem tudtam, melyiket öleljem előbb. Aztán megpillantottam Szelént, aki vágtatva rohant felém, lábai hangosan dobogtak a talajon. Sörényébe kapott a szél, testét lepelként fedte a korom.
Ekkor döbbentem rá, hogy Szelén nyitotta ki az istállóban a félelemtől megbokrosodott lovaknak a reteszt.
Megbabonázva néztem a vágtató lovat. Már tudtam, azzal, hogy Szelént megvettem, a világ legjobb üzletét kötöttem meg.


Carol és Christina Bigley

Véres csók


Volt egy lány, aki nagyon szeretett egy fiút és fordítva is így volt, de a lány félt az első csóktól, mert ő még sose csókolózott. Amikor a fiú meg akarta csókolni a lányt a lány mindig ellökte magától. A fiúnak ez nem nagyon tetszett épp ezért el is váltak útjaik. A lány nagyon dühös volt magára és csak magát hibáztatta, mert nem engedte h megcsókolják. A lány teljes lelki beteg lett. Egy hónap múlva a lány meglát két párt csókolózni és megáll, fölismeri a pulóvert a fiún Ő volt az hisz tudta, hogy még ő vette neki. A könnyei, mint a záporeső úgy elkezdett sírni. A fiú hátrafordult, de nem ő volt az, hanem egy másik fiú a lány valamennyi megnyugvást érzett, de még mindig nagyon el volt keseredve. Hazament és a bejárat előtt egy vörös rózsát talált, ami már majdnem fekete volt és egy kis cetli volt mellette. A lány fölemeli a cetlit, de hirtelen eldobja, mert véres lett a keze. Letörli a vért selymes kezéről és megnézi a levélkét.

Ez ált benne:
?Ma éjfélkor a padnál? A lány sokat nem értett a levélből, de elment éjfélkor a padhoz. Kicsit félt, hogy mi fog történi, mert nem volt senki egy lélek se volt a környéken. Egyszer csak meglát valakit mivel nagyon sötét volt nem látta, hogy ki az. Közelebb jön, a lány szíve olyan szervesen dobog, hogy majd kiugrott a helyéről. Egyszer csak elcsattan a csók és mire leveszi a lány ajkáról a fiú az ajkát a lány összeesett. A fiú elfutott, reggel egy másik lány talál rá ismerős volt neki az arc, de mivel vérbefagyott ajkáról elmosódott a vér minden hová ezért nem volt benne biztos, hogy ismeri e, de mindegy nem foglakozott vele hívta a mentőket. A lányt kétszer kellet újraéleszteni és egy hónapig az intenzíven feküdt kómába. Három hónapra rá teljesen rendbejött és mindenre emlékezett, mindent tisztán el tudott mesélni. A lány nagyon fél mindentől a szíve és lelke összedőlt. A lány sose tudta csak sejtette, hogy a fiú lehetett az, aki megcsókolta. De ez már rejtély lesz mindörökké.

Minden egyes kornak . . .

Minden egyes kornak van valami bája,
- és az embernek is számtalan hibája, -
ám ha minden korod tiszta szívvel éled,

minden pillanatban újabb vágyad éled.
Mire nem volt időd, azt most váltsd valóra!
Mától érted ketyeg, múlik minden óra.
Vedd a szépet észre, mi mellett elmentél,

lassíts, – éld a napot – végre szabad lettél!
Kicsit lassúbb lettél?
Fájhat egy-két szerved?
A betegség jelzés, könnyebb elviselned,
ha megérted azt, mit lelked üzen véle: báját.

Legyél újra tiszta, könnyű lelkű gyermek,
akit az emberek, s angyalok szeretnek!----
Minden egyes kornak van valami bája,
- és az embernek is számtalan hibája, -
ám ha minden korod tiszta szívvel éled,
minden pillanatban újabb vágyad éled.

Mire nem volt időd, azt most váltsd valóra!
Mától érted ketyeg, múlik minden óra.
Vedd a szépet észre, mi mellett elmentél,
lassíts, – éld a napot – végre szabad lettél!

Kicsit lassúbb lettél? Fájhat egy-két szerved?
A betegség jelzés, könnyebb elviselned,
ha megérted azt, mit lelked üzen véle:
- csökken a fájdalom, legyen bármiféle!

Életedben biztos, sok volt, aki bántott.
Bántásért a lelked, vajon megbocsájtott?
Elengedted-e már a haragos múltat?
Jó diákhoz méltón, leckéd megtanultad?

Bencze Imre: Szóval játszunk

Népünk fásult, borúlátó, híresztelik régóta,
Mi légyen a terápia? Délibábos szómóka.

Mókacsíra rejtőzködik minden szürke szavunkban,
Másítjuk a magánhangzót, máris újabb szavunk van.

Kis kertjében kerek kertész öntözi a tökindát,
Áll a mólón málén Milán, mélán nézi Melindát.

Falon csüngő csángó csengő csengő hangon csilingel,
Vandál Vendel vadul vádol, vidul s vedel Vilinkkel.

Bibircsókos kikiáltó kukucskáló babája,
Fifikás a fafaragó kakaskodó papája.

Keljfeljancsi, nebáncsvirág, tűrömolaj, fogdmegek,
Eszem-iszom, rúgdfel-hagydott, nagy mihaszna emberek.

Álljunk meg egy kurta szóra ! – súgja versem koboldja,
Az mehet csak tovább innen, ki e talányt megoldja:

Balról jobbra: szerszám, kézi, jobbról balra: város, régi,
Odafelé: lányka neve, visszafelé: inka "teve".

Nem ügyel az ara arra, sülő süllő kész-e már,
Várrom mellett várom hatra – sms-t küld Boldizsár.

Szóláncfűrész, basszuskulcslyuk, békacombfix, gyöngysorfal,
Lánctalpnyaló, strandpapucsférj, haranglábszag, tegnaphal.

Szoboszlóról szerb szobrásznak szobra Gödre lekerül,
Felsőgödről szorb dögésznek gödre Szobra települ.

Ádámcsutka, évakosztüm, borzaskata, mózeskosár,
Leiterjakab, jancsibankó, péterfillér, lacibetyár.

Fia-bálna kiabálna, hat angolna – csatangolna,
Merészkedő, nyerészkedő, pereskedő kereskedő.

Merni mert, mert farkaséhes; ennél többet ennél, Jenő?
Sokat eszel, hasad hasad; Benő feje lágya benő.

Álljunk meg egy rövid szóra! – nógat versem koboldja,
Tovább innen csak az mehet, ki e rejtjelt feloldja:

xoxoxxo xoxxox xoxxoxoxx ox oxx,
xxoxx xoxoxx oxxox xoxoxx xoxxxoxox.

Nézd e béget, juha béget, villám sújtja villám s villám,
Osztályfőnök megint megint, tejet s bosszút forral Csillám.

Bababarát cápapapa, hitvese a pumamama,
Gyermekük a próbababa, dajkálja egy pandadada.

Vajon ki e furcsa szerzet, ki a hóban ösvényutat tör?
Vasszerviz-óvoda felé sielő tudós úrvacsoraőr,
(Wasser-víz-eau-woda; she-elle-ő; two-dos; Uhr-watch-óra-heure.)

Kengyel - futó - macska - köröm - virág - ének - óra - üveg,
Gyere - kecske - béka - lencse - leves - kocka - cukor - süveg.

Álljunk meg egy röpke szóra ! – kéri versem koboldja,
Csak az mehet innen tovább, ki a hiányt befoldja:

Tudja Róza, vallja Rézi, jobb a ............., mint a prézli,
Írjuk, mondjuk, amíg lehet, valóban-t a ..........helyett.

Szerelmes kántor oktat szemérmes kontár aktot,
Mindenre elszánt Ármin nevet ez álszent Irmán.

Fehérmájú kékharisnya piros lámpás sárga házban,
Zöldfülűként Barna fekszik hamuszürkén sárgalázban.

Férjem kissé elidőzik, alighanem dominőzik,
Panasz meg a kérés szerény, elakadt egy bürokretén.
Szépítkezik retikülbül török kislány Isztambülbül.

Szójáték van ezerféle, nyelvi játék – rengeteg,
Derűs kedvvel, örömködve csiszoljátok nyelvetek.

Mindezt néked gereblyéztem, külön okát ne keresd,
Azt szeretném : szivárványos, szép nyelvünket megszeresd.