A nyájszellem
Valamikor, amikor még ember nem élt a Földön, nagyon, nagyon régen, minden élőlény magányosan kóborolt. Egyedül szerezte be élelmét, egymaga küzdött az elemekkel. Sorra pusztult el az értékes, és értéktelen.
Valójában nem is volt akkor még semminek sem meghatározott értéke. Jött, ami jött, ment, ami ment. Egyetlen élőlény sem ismerte a hiányérzetet.
A Világ Ura – aki egyébként a legjóságosabb mindenható volt, megsajnálta a Földet és teremtményeit.
Egy különleges éjszakán, mély álmot bocsátott az egész világra. Lágy lehelettel érintette meg az alvókat. Színe is volt a leheletnek. Ragyogó rózsaszín.
Senki sem látott még olyan csodálatos színkompozíciót, ami a rózsaszínnek egyesítette minden változatát, de mégis egy szín maradt. Az egész világot beragyogta egy pillanatra, és ahogy jött, úgy el is tűnt. De nem ám nyomtalanul.
Megmaradt utána valami, amitől minden, sokkal vidámabbá, élénkebbé vált.
Amikor a hajnal első sugara megcsiklandozta az alvók szemét, a Föld összes élőlénye, valami szokatlant észlelt. Vágyat arra, hogy odamenjenek a hozzájuk hasonló teremtményekhez, és beszélgessenek.
Mindegyik a saját nyelvén szólította meg a másikat, mégis megértették egymást.
Lassan csoportokba fejlődtek és együtt mentek élelmet keresni. Közben megmosolyogták a csintalankodó fiatalokat, és tisztelettel utat engedtek az idősebbeknek, segítséget nyújtottak a fáradozóknak, gyengélkedőknek.
Természetesnek vették, hogy van, amiben a másik többet tud náluk.
Minden csoport élére egy olyan társuk került, aki egy valamiben megelőzte társait. A bölcsességben.
Béke költözött a Földre.
A fák szelíd suttogással kérték ki a Bölcs fa véleményét, ha rovarinvázió közeledett, de a Bölcs fa lecsendesítette az aggódó csemetefákat, elmagyarázta nekik, hogy a természet rendje gondoskodik a túlélésről is. Hiszen mindennek helye van a világban. Annak is, hogy a rovarok táplálkozzanak.
Az állatok csoportosan indultak újabb legelőt keresni, ha már lekopaszították azt a területet, amit előzőleg vezetőjük, a vezérürü kiválasztott számukra.
Mindenki elégedett volt.
Legtöbbjük nem is tudta, ki áll csoportjuk élén, csak követték a többieket, hiszen azon a helyen, ahová együtt mentek, minden állat talált kedvére való falatokat.
Észre sem vették, hogy a táplálkozás mellett mindegyikük, saját, testreszabott feladatot vállalt.
A nyáj szélén legelészők riasztották szomszédaikat, ha valami szokatlant észleltek. Ilyenkor megjelentek a nyáj erős állatai, és sokszor már az is elég volt, hogy az idegenekkel - pillantásukkal közöljék, ez bizony az ő területük.
Mondom, béke volt szerte, az egész földkerekségen.
Így kóboroltak egyre-másra. Elől a vezetőjük, akinek a neve - mindannyiuk által elfogadottan - Vezérürü lett. Utána ment egy pár, hozzá hasonló karakterű ürü, akiket Főürüknek hívtak.
Azok után pedig a többiek.
- De, itt azért megsúgom neked, kis unokám, hogy a Vezérürü nem a saját feje után ment soha, hanem arra, amerre a csoport érdeke irányította.
Minden főürünek meg volt a saját tábora, akik felé beszámoltak az újabb hírekről, és meghallgatták panaszaikat, észrevételeiket, kívánságaikat.
Amikor határozni kellett valamiben, a főürük összeültek, és a Vezérürüvel egyetértésben meghozták döntéseiket. Minden főürü igyekezett a lehető legjobban segíteni azokat, akik a csoportjukhoz tartoztak, hogy elégedett lehessen kicsi és nagy, egyformán.
Mikor már mindent leegyeztettek, kiszűrték a legkisebb hibalehetőségeket is, döntéseik szerint indultak új irányba.
Történt egyszer, hogy az egyik főürünek megsérült a legkisebb csemetéje. A többiek nem hagyták ám magára, sőt, még a főürüt is biztatták, hogy hagyja most a nyáj gondját a többiekre, gyógyítsa a csöppséget.
- De mi lesz akkor a csoportommal? Ki fog segíteni nekik? – kérdezte a Vezérürüt.
- Lassítunk a tempón, és változtatunk a terveken. Időnk van, hiszen egy egész élet áll előttünk. Mondta a bölcs Vezérürü.
Úgy is történt. Kidolgoztak egy új tervet, mindenki megkapta feladatát, a kicsi állatka fel is gyógyult, és mehettek a megkezdett úton tovább.
Csakhogy a világ folyása nem állt meg.
Időközben megjelent az ember.
Még ekkor nem is volt baj, hiszen az ember számára ismeretlen volt a Földön minden, és önmagától nem tudott akkor még újat kitalálni.
A benne lakó érzéseket is aszerint élte meg, ahogyan a környezetétől látta, mikor, mit kell kezdeni vele.
Egyszer az ember, pont akkor lett éhes, amikor nagy vihar kerekedett. Nem volt kedve kimenni a hideg szélben, a szakadó esőbe. Csakhogy nem volt tartalék élelme. Éhezett, fázott, gyerekei sírtak.
Meglepődött az ember, mert nem tudta, hogy létezik vihar. Eléggé tapasztalatlan volt a szentem, így máskor is előfordult vele, hogy hosszantartó vihar miatt éhezett ő is, és családja is. Történt egy alkalommal, hogy több élelmet szerzett be, mint amennyire szüksége volt. Rájött, milyen jó, ha van tartalék. Ezután már nem ijedt meg, mikor az ég megnyitotta esőcsatornáit.
Legközelebb, mikor kisütött a nap, az ember úgy gondolta, hogy több ennivalót szerez be, és eltesz belőle, hogy ha kell, legyen mihez nyúlnia.
Odament a nyájhoz, és beszélt az egyik főürüvel, akinek barna foltok voltak a hátán, adjon neki több tejet, amiből készít magának olyan ennivalót, ami nem romlik meg.
A főürü megbeszélte a Vezérürüvel, aki csak csóválta a fejét, és rosszallását fejezte ki, mondván, hogy ez felbonthatja az egységes megállapodásukat.
Látva ezt az ember, megkörnyékezte a főürü családjának, kissé butácskább sarját, aki titokban adott tejet az embernek.
Ettől kezdve az ember rendszeresen járt a kis birkához, és rábeszélte, hogy szóljon másik társának is. De ekkor már vitt neki olyan finomságot, amit addig a birkák nem ismertek.
A főürü, mikor megtudta ezt, felháborodott, és megdorgálta a szófogadatlan barikákat.
Az ember, látta, hogy elbizonytalanodott a helyzete, ezért újabb cselszövésen törte a fejét. Hamar kitalálta, mivel vegye rá a főürüt, hogy az, a kedvére tegyen továbbra is.
Odacsábította magához a főürü kisbárányait, és megetette őket olyan étellel, ami romlott volt.
Hjaj, betegek lettek a bárányok, majd lassan átragadt a kór a nagyobb birkákra is.
A főürü, ekkor már nem ment a Vezérürühöz, sőt, másik főürünek sem szólt, hanem leült tárgyalni az emberrel, aki rávette, hogy hallgassa el a történteket, és ő segít a beteg bárányokon.
Mert ő tudta, mivel etette meg a birkákat, és mitől múlik el a bajuk.
A többi főürü csak azt vette észre, hogy valami nem olyan, mint régen volt.
Mikor legközelebb összeültek tanácskozni, a bűnös főürü hallgatott mélyen, mintha mi sem történt volna.
Csak egyik társának tűnt fel, hogy a barna foltos főürü megváltozott. Mikor véget ért a tanácskozás, lesni kezdte, mit tesz a foltos főürü.
Hamar rájött, és úgy gondolta, beszél ő is az emberrel.
Az ember kapva kapott az ajánlaton, hiszen átlátta, hogy annyi tartalékot tud így összegyűjteni, hogy a többi embernek is tud majd adni. De nem ám ingyen gondolta, csudát. Kieszelte, hogy mit kér érte cserébe, amivel vagyont gyűjthet össze. Gondolhatod, hogy nem a jó szándék vezette őt, hanem az önző érdek.
Így, lassan megnyerte a legtöbb főürüt, akik aztán már nem nézték a másik érdekeit, sőt, később már a rájuk bízott birkákét sem, csupán vagy a saját, vagy éppen a közvetlen csemetéikét.
Felborult a rend, csorbát szenvedett a régi jó nyájszellem.
Ettől kezdve már nem a békés, megszokott életet élték, hanem szerteszéledtek, és mindenki a saját érdekeit tartotta szem előtt.
Letiporták az értékes rétet, egyre-másra csak azt a legelni valót keresték, ami a gyors tejhozamot növelte. Bizony, átgázoltak még egymáson is.
Az ember meg csak nevetett, és elégedetten dörzsölte kezét.
- Nem baj, ha tönkre mentek – mondta elégedetten. Buta birkát mindig találok. Az okosakat meg levágom, és megeszem.
- Nagyi! De jó, hogy ez csak a mesében létezik!
- Tévedsz csillagom. Ha csak a mesében létezne, békében élne együtt kis- és nagycsalád egyformán.
- Létezik ilyen a valóságban is? Mit lehet tenni, hogy visszaálljon a rend?
/Robelin/
