Ördög a legelőn
Vígh József már nem volt igazi rideg pásztorember. Kétszáz birkára vigyázott nap mint nap, de miután este behajtotta a nyájat a szövetkezet hodályába, a kis vályogkunyhóba heverő és friss víz várta. Rádiót hallgatott, és ha be akart menni a faluba, szamár helyett a Pannóniára pakolt fel. Elégedett volt a munkájával. Gyerekkorába sokat gúnyolták a többiek nyomoréksága miatt. Sánta volt. A bal térde érdekesen kifelé fordult, és amikor lépkedett úgy tűt, mintha rúgna egyet a levegőe. Hat elemit járt, azután az apjának segítkezett a határban, és még tíz évnek kellett eltelnie, hogy ehhez az álláshoz jusson. Nagyon jó volt neki odakint, és nem is szeretett találkozni az emberekkel, főeg a szövetkezeti vezetőkel. Ideges lett olyankor, dadogni kezdett, és köpködött. Pedig nem volt dadogós. 14 évesen már annyi nótát tudott, hogy a falu csodájára járt volna. Persze mások előt soha nem énekelt, csak az apjával esténként, de néha azt álmodta, hogy a Szabó Mariék kapujában csak mondja-mondja, és a lány naphosszat hallgatja a kerítésen pipicskedve.
Szóval Varga Géza már két hete szólt, hogy a Tsz. elnök megnézi a tanyát, igyekezzen, hogy minden rendbe legyen. József azóta nem is nagyon aludt. Nappal a közelben legeltetett, hogy közben az apró cseprődolgait csinálhassa, és este is nagyon későn feküdt. Megigazította a kúpást a tanyaház tetején, kimeszelt kívül belül, a hodály oldalait befoltozgatta, sőt az egyik éjszaka, még a szomszéd tehenészetbe is átmotorozott, hogy kátrányt kérjen. Szépen bekente vele a belső kerítést.
Aznap már korán reggel kiállt a jószág mellé. Úgy tett, mintha csak a semmibe nézelőne, pedig bizony nagyon is figyelt. Várta a vajszínű Ladát, vajon mikor bukkan fel a horizonton. Nem reggelizett, délre se evett, csak várt a tajtékzó hőégben türelmesen, közben pedig százszor végiggondolta magába, majd milyen büszke lesz, amikor az elnök elismerőn kezet ráz vele. Talán még az irodára is behívatják. Három óra körül tűt fel egy fekete autó a távolban. Nem a Lada volt amire várt, hanem egy sokkal nagyobb. Talán Volga. A tűző napon úgy festett mintha nem is gurulna, csak úszna a szikes legelő fölött. Öt-hat méterre álltak meg, Varga Géza kiugrott a kocsiból, és gyorsan kinyitotta a jobb első ajtót.
Magas, idegen fiatalember szállt ki. Koromfekete haja, és még feketébb szeme, csak úgy ragyogott a tikkasztó napsütésben. Körülnézett, tekintete egy pillanatra megállt Vígh Józsefen, aztán tovább is fordult. Mégcsak nem is köszönt.
- Úgy látom Géza, ezt a tanyát is le kell bontani. Nincs erre a romhalmazra semmi szükség. Ezt a pár birkát meg akárhova átrakhatjuk. - Valameddig még nézelőött, aztán hirtelen elindult a kocsi felé - Na menjünk mert sok még a dolog. - Varga Géza biccentett Józsefnek, az is intett zavartan, és még valami mosolyt is csavart a bajsza alá, mintha ezzel enyhíthetné az iménti halálos ítéletet.
Vagy két óráig még ott állt, és nézett az autó után. talán várta, hogy visszafordulnak, és mégis jobban körülnéznek. Talán azt mondja az a fekete hajú ember, hogy hadd maradjon meg ez a kis tanya, hiszen olyan szép. De nem jöttek.
Vígh József estefelé megitatott, behajtott, enni adott a kutyáknak is. A rádióban meghallgatta az esti híreket, és a nótacsokrot. A mosdóvizet kiborította a zománcos lavórból, evett néhány falatot, aztán kiment, és levett a Pannónia pakktartójáról egy sárga kötelet. A létrát a padlásfeljáróhoz támasztotta, és csendben felballagott.
Varga Géza másnap este találta meg. Szóltak a tehenészetből, hogy nem voltak kinn a legelőn, mozgást se láttak egész nap. Amikor látta, hogy a létra a feljáróhoz van támasztva már sejtette, hogy valami nagy baj lehet. Vígh József 28 évig vigyázta a kis tanyát, két-háromszáz birkájával. Ötvenévesen felakasztotta magát.
Legutóbb az őszel jártam arrafelé. A hodály, a ház, a kerítés még mindíg áll. Nyáj is legelészik, de már nem a szövetkezeté. Valaki megvette még a kilencvenes évek elején. Egy időebb magas férfi, fekete hajjal, és még feketébb szemekkel.
Zebura
