Rettegés a sziklán
A Kalifornia középső vidékén elterülő Sierra nemzeti erdőségben található Dogtooth Peak a sziklák közötti kiszögellésből kapaszkodik az ég felé, 3140 méteres magasságba a tengerszint felett, akár egy emberi kéz. Tavaly júliusban, egy csütörtök délelőtt három barát vette szemügyre, majd kezdte megmászni a magaslatot az alpesi tavacska mellől, ahol kempingtúrájuk második éjszakáját töltötték. Gyakorlott túrázók lévén nem rémültek meg attól a három kilométeres szakasztól, amely fokozatosan emelkedve, dimbes-dombos terepen át vezetett a csúcs aljáig. A tetőre vezető 200-300 méter emberpróbáló nehézsége azonban más történet.
Amikor egy kanyar után megpillantották a csúcs felé vivő sziklás emelkedőt, a három túrázó legidősebbike, a 72 éves Birde Newborn visszafordult. Rendetlenkedő szíve miatt nem akarta túlzottan megerőltetni magát. Két társa, Larry Bishop és Cerena Childress viszont még megtett mintegy száz métert a Dogtooth kiugró csúcsa előtti utolsó erős emelkedőig. Megálltak egy széltépázta cédrus alatt, hogy megtervezzék az utolsó százméteres szakaszt: jókora, simára kopott sziklatömbök meredtek előttük, amelyeket csak négykézláb lehetett megmászni.
Bishop a Santa Barbara megyei tűzoltóság veszélyesanyag-szakértőjeként vonult nyugdíjba. Számára mindez nem tűnt túl nagy próbatételnek. 64 éves korára is szikár és erőteljes maradt. Kiscserkész kora óta több-kevesebb rendszerességgel túrázott; az utóbbi években pedig, miután visszatért a hobbijához, többet is kipipált a nyugati partvidék legmagasabb hegycsúcsai közül. A Mount Whitney vagy a Mount Langley 4270 méteréhez képest ez semmiségnek tűnt.
A 67 éves Childress szenvedélyes túrázó volt, a legtapasztaltabb tagja a klubnak, amelyet az egyházközösségükben alapított Newbornnal és Bishoppal. De már nem volt annyira könnyed, mint azelőtt. – A sziklák lábtörősnek látszanak – felelte, amikor Bishop azt kérdezte, felmegy-e. – Clover sem bírná – tette hozzá a bozótosból szuszogó tibeti spánielje felé biccentve. – Itt megvárlak.
Bishop levette a hátizsákját, hogy az ne billentse ki egyensúlyából az egyenetlen terepen. – Felszaladok és csinálok pár képet. Seperc alatt itt leszek.
– Kiálts, ha megleled a könnyebb ösvényt, amit a neten láttunk – kérte Childress. – Vagy ha kitörted a lábad.
Bishop nevetve, túrabotjait lóbálva, elindult. A túra előtt megnézett honlapon láttak egy másik útvonalat is a csúcs felé, de miközben a köves mezőn kapaszkodott fölfelé, nem látott semmilyen jelzést. 15 perc alatt ért föl a csipkézett hegytetőre, ahol éppen az Outward Bound klubosok oktattak egy csapatot a kötélen leereszkedésre. Együtt csodálták meg a Magas-Sierrák káprázatos látványát. Kezéből tölcsért formázva kiáltott Cerenának, hogy jöjjön föl ő is. Nem hallott választ.
Lefelé indulva észrevett egy kőhalmot – gyakran ilyenekkel jelölik az ösvényeket. Ez lenne a könnyebbik út? Az ösvény hirtelen meredekebbé vált. Nem volt több útjelzés, Bishop azonban kilenc-tíz méterrel maga alatt meglátott egy lapos, homokos foltot; talán az vezet el innen. A lejtő hamarosan csaknem függőleges lett, ezért arccal a sziklák felé fordulva kellett folytatnia az ereszkedést.
Aztán megcsúszott a lába, és a levegőben találta magát.
Hosszú pillanat
Kábultan feküdt a homokban, és próbálta összerakni a történteket. Csupán három métert esett, a végtagjai nem törtek el. De amikor megtapogatta a tarkóját, a keze véres lett. Papírtörlőt húzott elő a zsebéből, és széles karimájú kalapja alá tömte, hogy letakarja a sebet. Fölmerült benne, hogy szólnia kellene a hegymászócsapatnak, de nem volt túl súlyos a sérülése. És biztosra vette, hogy megtalálja a lefelé vezető utat.
Ez az útvonal azonban, ébredt rá, nem volt könnyű; sőt, nem is nézett ki járt ösvénynek. Visszamászni a magasba túl veszélyes lett volna. De úgy vélte, ha még egy kicsit lejjebb ereszkedik, megtalálja az utat a hegycsúcs talpához, ahol Childress várakozott. Követni kezdett egy keskeny vízfolyást a hegyoldalon lefelé. Ez kisvártatva egy óriási gránitsíkhoz vezetett, amely éppoly meredek és sima volt, mint egy játszótéri csúszda, ez vitt le a körülbelül 180-200 méterre lévő, simára kopott sziklatömbök mezejéhez. Bishop megpróbálta a lábát megvetni egy lap peremén, de a csizmája kifordult alóla, és egy rövid, de félelmetes háton csúszás következett. Ismét megpróbálta – és újra lecsúszott.
Az éppen alatta lévő sziklán egy enyhe bemélyedést látott. Gyorsan odalendült, fenekét a hasadékba helyezte, botjait pedig két keskeny repedésbe szúrta, hogy megtartsa magát.
A hegy oldalába kapaszkodva kezdte felfogni, milyen veszélyes helyzetbe keveredett. Mobiltelefonját a sátrában hagyta, de itt egyébként sem volt térerő. Volt ugyan vészjelző sípja, azt viszont a hátizsákjában hagyta a vizesflakonjával, a müzliszeletekkel és a dzsekijével együtt. A nap hevesen tűzött rá a tiszta hegyvidéki levegőn, és már nagyon szomjas volt. Segítségért kiáltott, de csak a saját hangját hallotta vissza.
A zsebébe túrva Bishop kezébe akadt pár mentolos cukorka, a kamerája, a notesze meg a tolla. Egy cukorkát bekapott, hogy a szomját oltsa, aztán csinált egy képet a tájról, egyet pedig önmagáról. Délután két óra volt. Írni kezdett a noteszába a feleségének és 30 éves lányuknak: „Kal és Sarah, szeretlek titeket. Bocsássatok meg, de ezt nem fogom megúszni.”
Aztán leírta, hogyan került ebbe a csávába. Ha valaki rátalálna a szikla aljában, azt akarta, hogy a családja tudja meg, mi történt.
A Dogtooth Peak aljában Cerena Childress épp elállította az orrvérzését, amelyet a magasság válthatott ki. Több mint egy óra telt az óta, hogy hallotta, amint valahonnan föntről Bishop a nevét kiáltja, és még mindig nem látta sehol. Nem mert elindulni a csúcsra, hogy megkeresse, és nem is járt arra senki, akitől segítséget kérhetett volna – igen hosszú ideje egyetlen hegymászót sem látott.
Délután egy óra körül észrevette, hogy Clover mancsa vérzik. Kézben kellene visszavinnie a táborba, ami soká tartana. De lehet, hogy Larry is sérülten fekszik valahol, gondolta Cerena; ha így van, azzal nem segítek rajta, ha itt ülök. Vagy talán Larry mégis egy kalandos út mellett döntött. Akárhogy is, vissza kell jutnom a táborba, még sötétedés előtt.
Amikor két órával később visszaért a táborhelyre, megtudta, hogy Birde Newborn sem látta Bishopot. De akkor már túl későre járt ahhoz, hogy elinduljanak értesíteni a hatóságokat.
Búcsúszavak
Larry Bishop megkönnyebbült, amint a sziklája árnyékba borult, és enyhülni kezdett a rettentő hőség, de amikor 10 fok alá esett a hőmérséklet, reszketni kezdett. Időről időre segítségért kiáltott, hátha meghallja valaki hangját. Valahányszor elhúzott egy repülő, felvillant a remény – talán máris a keresésére indultak? –, azután a kiábrándulás. Noteszában szaporodtak a megfigyelések (A halállal szembenézve bizony gyönyörű a világ), a sajnálkozás (Bárcsak magammal hoztam volna a dzsekimet) és a fogadalmak (Meg fogom becsülni a vizet). Hogy kevésbé érezze a saját szenvedését, a másokéra gondolt: tüdőtágulásban szenvedő nővérére és a vendégmunkásokra, akikkel 40 éve, a Békehadtest önkénteseként találkozott Borneo szigetén: éheztek, és minden tulajdonukat a hátukon cipelték.
Tudta, hogy elaludni végzetes lenne – ha engedné ellazulni a végtagjait, 200 métert csúszna lefelé a hegyen. Ezért aztán a sötétség beálltával énekelni kezdte az összes dalt, amelyet ismert: Beatles-számokat, népdalokat, altatókat, amelyeket a lányának énekelt, mikor az még csecsemő volt. Nézte a csillagképeket a feje fölött, és megpróbálta felidézni az elnevezésüket. Hogy melegítse magát és megelőzze az izomgörcsöket, tajcsigyakorlatokat végzett a kezével és a lábával, már amennyire azt szorult helyzete engedte.
Ennek ellenére, mire rózsaszínbe öltözött a keleti ég, minden porcikája fájt. Péntek reggel fél 6-kor így kezdte aznapi naplóbejegyzéseit: Napfelkeltéig túléltem.
Ugyanebben az időben Cerena Childress és Birde Newborn is az első napsugarakat nézte, amint áttörték a sátor szövetét. Egyikük sem aludt sokat. Előző este egy másik táborozótól megtudták, hogy a legközelebbi hely, ahonnan telefonálni lehet, a Courtright Reservoir, több mint 13 kilométerre található, keleti irányban, lakatlan vadonon át. Gyorsabb gyalogtúrázó lévén Childress vállalta az utat. 7.30-kor vágott neki a göröngyös terepnek.
Newborn – Cloverrel a póráz végén – a túra kiindulópontja felé vette az irányt, 7,5 kilométerre nyugatra, ahol Bishop leparkolta a kocsiját. (Szerencsére egy kulcskészletet nála hagyott.)
12.30-kor, miután egy téves kanyar miatt kilenc kilométeres kerülőt tett, Childress végre belebotlott a Courtright Reservoir gondnokába, és elakadó lélegzettel előadta a történetet. Az asszony a közeli elektromos központ műholdas telefonjáról fölhívta a Fresno megyei seriffhivatalt. Péntek késő délutánra Childress és Newborn újra együtt ült a kiindulóponton, s figyelte a barátjuk keresésére igyekvők gyülekezését.
Az elme játékai
Fél 11 körül Bishop úgy döntött, „átköltözik” a sziklafal egy másik mélyedésébe, tíz méterrel lejjebb, amely valamivel kényelmesebbnek tűnt. Úgy számított, hogy hason csúszva éri el, a túrabotjaival kormányozva magát. Abban a pillanatban azonban, hogy hasra fordult, a gravitáció vette át az irányítást. Elsüvített a kinézett lyuk mellett, és vagy 90 métert csúszott, mire a lábát meg tudta vetni egy keskeny barázdában.
Kalapáló szívvel feküdt hosszú perceken át, majd megvizsgálta, mennyire sérült meg. Hihetetlen, de a végtagjai továbbra is épek maradtak, bár a teste és az arca nagyobb részén lehorzsolódott a bőr, és a két könyökét is fájdalmasan összezúzta. Nadrágja is elszakadt, s elveszítette a tárcáját és a túrabotjait. Lassacskán azért tovább ereszkedett lefelé, még 15 métert, egy kis lyukig, ahol bíborszínű növények nőttek. Megrágcsált egy hajtást némi nedvesség reményében, de ettől csak még szomjasabb lett.
Folytatta útját a lehető legalacsonyabban lévő pihenőhelyig, a gránit egyik behorpadásáig, amely elég mélynek látszott ahhoz, hogy a csípőjét körülölelje, s alatta volt hová támasztania a lábát, fölötte pedig meg tudott kapaszkodni valamiben. Innen már a lejtő teljesen simán vezetett 90 méteren át a kopott sziklatömbök mezejéig.
Délután 3 körül látott elzúgni egy helikoptert, és csüggedés lett úrrá rajta, amikor az nem lassított. Azután legnagyobb meglepésére észrevett valamit a sziklatömbök mögött, amit addig nem látott: egy elhagyott síliftet. A tartóoszlopok között szétszórt sátrak, egy férfi festőállványnál dolgozik, és ott egy terepjáró is. Bishop integetett és kiáltozott, majd amint ismét odanézett, mindezek eltűntek – nem volt ott más, csak fenyő.
Ráébredt, hogy hallucinált, a kiszáradás és az álmatlanság játékot űzött az érzékszerveivel. Két órával később azonban három tojáshéjszínű helikoptert látott körözni, napszemüveges férfiak néztek felé. Kétségbeesetten hadonászni kezdett, és rekedtre orditotta a torkát. De köddé váltak, és újra konstatálnia kellett, hogy elveszítette a valóságérzékelését.
Végül 19.15-kor Bishop meglátta a fresnói seriffhivatal helikopterét. Tökéletesen bizonyos volt benne, hogy ez valóban ott cirkál lassú tempóban – és ezúttal igaza volt. Iszapszínű ruhájában azonban láthatatlan porszem lehetett a szikla szürke tengerében. Nem is vette észre a pilóta.
Péntek este a seriffhivatal három tisztje fésülte át a vadont a Fresno megyei hegyimentő csapat önkénteseivel. Jóval éjfél utánig kutattak a hegyeken, fejlámpákkal és fényszórókkal.
Majd szombat pirkadat után folytatták a keresést. Cerena Childress, aki a kocsiban töltötte az éjszakát Birde Newbornnal együtt, reggel csatlakozott hozzájuk, és egy esés közben el is törte a kezét.
Délután a keresők egyik csapata összefutott az Outward Bound-csoporttal, akik a Dogtooth Peaken találkoztak Bishoppal.
Miután tőlük értesültek arról, hogy az idős férfi a csúcs keleti oldalán ereszkedett lefelé, arrafelé összpontosították a kutatást. Délután 4 óra tájban David Rippe seriffhelyettes – a gyermekek rovására folytatott internetes bűnözéssel foglalkozó csoport 30 éves nyomozója – a hegycsúcs lábát fésülte éppen át, amikor egyszer csak nyöszörgésre emlékeztető hang ütötte meg a fülét.
– Hallottad ezt? – kérdezte mögötte haladó kollégáját.
Greg Villanueva, a másik seriffhelyettes bólintott. Azután a szikla felületére mutatva felkiáltott: – Hé, én már látom is!
Egy apró emberi alak himbálódzott a sziklán, és nyilvánvalóan próbált megkapaszkodni.
Bishopnak sikerült a második éjszakán át is ébren maradnia, de amint feljött a nap, el-elbóbiskolt. Valahányszor fölriadt, egy olyan pontra csúszott le a sziklafalon, ahol már csak egy lábbal és fél kézzel tudta tartani magát. Mindig visszahúzódzkodott labilis menedékébe, de ez az erőfeszítés egyre nehezebbnek bizonyult.
Végül megint álomba merült. Egy óriási órát látott, egyetlen mutatóval, amely visszafelé haladt a nulla felé. Megértette, hogy a nulla a halál. Ellen kell állnia a pihenés kényszerének!
Ekkor új gondolata támadt. Talán ha elengedem magam, túlélem a zuhanást. De még mielőtt ezt végigrághatta volna, arra lett figyelmes, hogy két narancssárga mentőmellényes férfi rohan a szikla alja felé.
A mentés
Egy 90 méter magas, csaknem függőleges, csúszós gránitfal biztonságos megmászása gondos tervezést igényel. Rippe seriffhelyettesnek nem volt erre ideje. Ehelyett ordítva figyelmeztetett mindenkit, hogy tűnjön el a közvetlenül Bishop alatti területről. Azután egy önként jelentkezőt kért, aki vele tart, és elkezdett kúszni fölfelé. Mögötte Russ Richardson, a mentőtársaság igazgatója – az önkéntesekből álló kereső-mentő csapat vezetője – egy másik irányban indult el. Rippe pontosabb pályagörbét rajzolt, s néhány perc múlva már Bishop fölött guggolt egy sziklaperemen. Látta, hogy Bishop lába reszket a kimerültségtől, bőrét karcolások és horzsolások borítják.
– Most már biztonságban van – szólt hozzá Rippe.
Ami persze nem volt maradéktalanul igaz. Arra a peremre kellett segítenie Bishopot, amelyen ő maga is gubbasztott, és e művelettel mindkettejük lezuhanását kockáztatta. Ezt elkerülendő Rippe hevedert eresztett Bishop lába közé, egyik végét a szikla egyik kidudorodó részéhez hurkolta, a szabadon lévő végét pedig a saját térdéhez, majd a legjobbakat remélve megragadta Bishopot a hónaljánál, és húzni kezdte fölfelé. Egy pillanat múlva már egymás mellett ültek. Bishop torka annyira kiszáradt, hogy megszólalni is alig bírt, de hálás köszönetet préselt ki magából.
– Végig ebben a pozícióban volt? – kérdezte a seriffhelyettes. Bishopnak a válaszhoz már nem maradt ereje.
Helikopter szállította a fresnói kórházba, ahol ellátták a horzsolásait és kiszáradás ellen kezelték, de még aznap este el is engedték. Childress és Newborn társaságában, egy közeli motelben töltötte az éjszakát. Másnap reggel Kal, a felesége jött érte autóval.
Az asszony a szemrehányások mellett jól tudta: ugyanaz az elszántság, amely veszélybe sodorta a férjét, tette egyúttal képessé is arra, hogy ennyi ideig kapaszkodjon a sziklába. Maga Bishop is több dolog miatt hálás – mindenekelőtt a hegyimentőknek, akik rátaláltak, mielőtt ütött volna az utolsó órája. És megtanult néhány dolgot. – Ne légy annyira ösztönös! Vedd tudomásul a saját korlátaidat!
Rippe seriffhelyettes másfajta élményt szerzett. Első ízben talált meg élve eltűnt hegymászót, aki Bishophoz hasonlóan szorult helyzetbe került. – Többnyire már csak a holttestet találjuk meg – mondja. – Ez az eset viszont azt bizonyítja, hogy nem szabad feladni a reményt. Bármi lehetséges.
(Ez egy igaz történet!)
)).jpg)
_a_Kwakwaka%27wakw_big_house.jpg)
.JPG)
