Csavargóének...
Volt otthonom, és volt szép nejem,
Gyermekeim is. Szép volt a szemük...'
Puha párnákkal bélelt fekhelyem,
ma már csak vagyok, de nélkülük...
Megszállt a mámor, lelkemre ült
elvette féltett kincseim,
s ha a lélek e hiánnyal szembesül,
csak szomorúan szenved „nincsein"...
Arcotok látom könnyeim mögül,
bánattal bélelt, hideg a föld,
Szívemben a magány néha még örül,
ha emlékük esténként úgy betölt...
Elfáradt testemben még égne a tűz
szikrát ha gyújtana, s akarna kéz
emészt a gondolat, hajszol és űz,
szeretni kellene, de hogyan, ha félsz,
és várod az estét, az olcsó mámort,
s egy padon találod meg a fekhelyed,
nem tudod, hol versz holnap majd tábort,
ha üres az üveg, s többet nem vehetsz...
Arcokat látok a könnyek mögött,
szánják bánattal sorsomat,
a boldogság már messze elköltözött,
elrobogott, mint egy gyorsvonat...
Ó édes otthonom és családom,
bocsássatok meg már nekem!
Megpihenni ma hazavágyom,
könyörülj rajtam Istenem...
Csak még egyszer lássam gyermekeim,
s ölelhessem meg asszonyom,
lennének még boldog perceim,
nevedet rosszallni már nem fogom...
Látom az arcotok könnyeim mögül,
örömben élek, s betölti szívem,
száll most egy lélek szabadon, s örül,
mert útja végén már megpihen...
Minden tékozló könnyelműnek
legyen tanúság az életem,
Léha örömök, szent álszüzek,
álmodjatok csak mindig éberen...
(Szerzője ismeretlen)