TÉMA: Kultúra

Gyémántok Amszterdamból

– Egy kis nyaralás? – próbált beszélgetést kezdeményezni velem a szűk ülésre magát üggyel-bajjal bepréselő, termetes asszonyság. Semmi, de semmi kedvem nem volt beszélgetni. Sem vele, sem pedig mással. Senkivel a földkerekségen.

– Nyaralás? – ismételte meg, kicsit magasabb hangon, és beláttam, hogy válaszolnom kell valamit.

– I-igen. Nyaralás... – feleltem. Ő csak erre várt, és már ömlött is belőle a szó.

– Tudja, én a gyémántok miatt megyek. A gyémántok miatt... – kezdte, és a gyémántok szót szinte csak úgy suttogta.

– Van a Singelnél egy kis csiszolóműhely. Ha rám hallgat, kedveském, ott mindig vesz valamit, egy kis gyűrű, egy bross, tudja, hogy van ez. Ott nagyon jó ára van, nagyon jó ára. – Ezt már szinte csak lehelte a fülembe.

– Jó, köszönöm – hebegtem elképedve, és gyorsan előhúztam a fedélzeti magazint az előttem lévő ülés fiókjából. Beletemetkeztem. Utastársam legyintett. Nem hiszem, hogy értette, miért nem akarok olcsó gyémántokat venni. Nem hiszem, hogy sejtette, miért repülök Hollandiába. Azt meg pláne nem gondolhatta, hogy ez az utazás az utolsó esélyem. Mármint az életbenmaradásra.


Pár óra múlva már ott ültem a Herrengracht csatorna partján, egy egészen csepp kávézó teraszán. Habos kávét ittam, amit egy virág alakú, cukrozott keksszel szolgáltak fel. Arcomat melengette a kora őszi nap délutáni fénye, a hajamba pedig bele-belekapott a jellegzetes csatorna-szagot is magával repítő szél. Valahonnan kellemes zongoraszó hallatszott. Minden együtt volt egy tökéletesen boldog ejtőzéshez. Csakhogy az egészet elviselhetetlenné tette a saját bensőm.

– Utazz el Amszterdamba! Most nincs rosszabb annál, mint itthon maradni, hidd el – mondta még egy hete Angi, a legjobb barátnőm.

– Amszterdamba? Minek? – kérdeztem egykedvűen, nem gondoltam, hogy még valaha is elmegyek bárhová Őnélküle...

– Azért, hogy ne gondolj mindig őrá. Hogy egy kicsit idegen környezetben legyél, ne itt, ebben a fájdalommal teli lakásban. Ne itt, ahol minden róla szól. Amszterdam nagyon jó hely, hidd el, színes, izgalmas város. Olyan, ahol nyugodtan egyedül lehetsz úgy is, hogy százezrek sürögnek-forognak körülötted. Hallgass rám, menj el, mert ha itthon maradsz, nem tudsz talpra állni.

Tudtam, hogy igaza van. Tudtam, hogy képtelen vagyok tovább nézni otthon az ágyát, az íróasztalát, a laptopját, a fogkeféjét és a ruháit. Főleg a ruháit! Az ingjeit, amik őrizték még a bőre nyomát. A fényesre pucolt cipőit, amikre elég volt féloldalvást rápillantanom, és már láttam is jellegzetes járását.

Végigsétáltam a Damrakon. Beleolvadtam a hömpölygő tömegbe. Ez aztán tényleg az a város, ahol mindenki elfér, ahol mindenki békésen megfér. Rám sem nézett senki, ahogy mentem, pedig patakokban folytak a könnyeim. Órákon át járkáltam ide-oda, megszámlálhatatlan kis hídon mentem át, félig öntudatlanul kerülgettem a bicikliseket. Minduntalan turistacsoportokba botlottam, akik útikönyveket lobogtatva próbálták felkutatni a város nevezetességeit. A barátnőmnek igaza volt, itt tényleg elvegyülhettem a tömegben. Senki nem kérdezgetett, és nem próbáltak vigasztalni, mint odahaza.

Mégsem éreztem jobban magam. Nem tért vissza az életkedvem, nem simult el a lelkem. Napok teltek el, és hiába volt a környezetváltozás, nem segített. A sajtokról ő jutott eszembe, láttam magam előtt, ahogyan élvezettel rágcsált egy darab goudát. A tulipánokról az, hogy sohasem hozott nekem virágot, valahogy nem ismerte a kedveskedésnek ezt a módját. A facipőkről meg az, hogy mindig mennyire szerettem hallgatni a léptei zaját, amikor kora reggel dolgozni indult, én meg még az ágyban heverésztem.

Néhány nap elteltével már úgy voltam idegen Amszterdamban, hogy én minden szegletét ismertem. Ám nem tudtam annyit gyalogolni és annyit állni a szélben, hogy elmúljon a bánatom.

– Na, jobban vagy kicsit? – kérdezte Angi a telefonban, reménykedő hanggal.

– Aha – mondtam bizonytalanul, és arra gondoltam, hogy én már sohasem leszek jobban.

– Szóval még mindig pocsékul vagy – felelte, nagyon is jól ismert. – Próbáld meg még azt, hogy felülsz egy buszra, és elutazol valami kicsi faluba.

– Jaj, ne már, nem akarok szélmalmokat és legelésző teheneket bámulni, nem akarok vidéki romantikát – siránkoztam elgyötörten.

– Nem, nem, nem is ilyesmire gondolok. Vegyél jegyet oda, ahová csak napjában egyszer indul busz. Az biztosan nem lehet valami giccses turista-célpont – biztatott Angi. Végül szót fogadtam. Arra gondoltam, rosszabb már úgysem történhet velem, hiszen a legrosszabb már megtörtént...


Elutaztam az egyik legkisebb holland faluba. Egy szigeten volt, csak egy keskeny földnyelv kötötte össze a szárazfölddel. Egyedül szálltam le a buszról. Vasárnap késő délután volt. Heves szél tépázta a hajamat, és orromba a tenger csípős, friss, semmi mással össze nem téveszthető illatát hozta. A sötétzöldre festett, cölöpökön álló faházak ablakai ragyogtak a fényben. Olyanok voltak, mint egy-egy kirakat, hatalmas virágcsokrokkal, félrehúzott, fodros függönyökkel.

Kiballagtam a kikötőbe. Alig találkoztam valakivel. Furcsa módon végre úgy éreztem, hogy érdekel a táj, úgy, ahogyan régen mindig szokott. Csodás látvány fogadott a parton. A felhők, mint egy kora újkori németalföldi festmény díszletei. Leültem egy töredezett lépcsőre, és hallgattam a sirályokat. Eszembe jutott Ő, de hetek óta először úgy, hogy nem éreztem a köztünk keletkezett, hidakkal nem átívelhető távolságot.

Addig ültem ott, amíg teljes szívemből azt nem éreztem, hogy nem veszítettem el, mert bennem maradt. Az enyém lett minden, amit valaha átéltünk, amit irántam érzett és az, ahogyan én tudtam szeretni. Erről a kicsi szigetről más nézőpontból tudtam látni a Végtelent. Itt, a semmi szélén ülve megértettem, hogy a lényeg sohasem változik.

Nem féltem már visszatérni Amszterdamba, és bátran szálltam fel a repülőgépre, amelyik hazafelé vitt. Nem, boldogabb nem lettem, mint az utazásom előtt. Csupán nyugodtabb, mert megértettem, hogy elvesztett társam mindig velem lesz, amíg csak élek.


– Nyaralás? Nyaralni volt? – kérdezte türelmetlenül (valószínűleg sokadjára) testes útitársam. Ránéztem. Ez nem lehet igaz! Ugyanaz a nő ült mellettem, mint aki a Hollandia felé tartó repülés alatt.

– Igen – feleltem, és már kicsit mosolyogni is tudtam, pedig sejtettem, hogy végig kell hallgatnom jó részletesen egy pár igen olcsó gyémánt-fülbevaló történetét.

Szerző:
Amortours

Oscar Wilde

ERDŐBEN



Mély erdő alkonyában,

reggel, gyöpvánkoson,

hó-testtel, barna szemmel

egy fürge faun oson!



Dalol, csalitba szökdel

s az árnya csak lebeg.

Jaj, hát mit is kövessek,

árnyat, vagy éneket?



Vadász, ragadd meg árnyát,

dalát, te Csalogány!

Mert tébollyal, zenével

elpusztulok nyomán.

Kosztolányi Dezső fordítása

Sík Sándor

Felhőjáték



A felhők odafenn bújócskát játszanak.

Ezüst nyílásokon át-átkacsint a nap.



Fiatal öregek, lelkem barátai,

Nem próbálnánk mi is felhősdit játszani?



Felhőt, esőtadót, jókor és eleget,

Ősznek jó szántatót, májusnak meleget.



Máskor paplant terít a fáradt nap előtt

S képekkel hinti be a mennyei mezőt.



Hiszen csak egy szeszély, köd, pára, semmiség,

Lehével fújja el az álomittas ég,



De felszítt már a föld esőt és sugarat:

A felhő elfoszolt, a játék megmaradt.

Aranyosi Ervin: A csók

A csók, csak bók, csak becézés a szájnak.
Aprócska hírnők, mely szívedhez vezet.
Kis lüktetése, a szerelem áramának,
vibráló fény, szikrázó élvezet.
Apró kis játék, zsibongás az ajkon,
s ha jólesett, majd ismét odatartom,
s a szám a szádon krémként olvad el,
hűs kérdésére, forró válasszal felel.
Apró jelzés, hogy tovább is haladjak,
ne álljak meg, még újabb csókot adjak,
ajkam a szádról tovább vándorol,
időzik itt-ott, de nem áll meg sehol.
Bőröd színén, a lelked hullámzását,
vibráló fényét, megtapasztalom,
lágy illatát, mint szférák muzsikáját,
érzem, hallom és ott marasztalom.
A csók, csak bók, csak becézés a testnek.
Aprócska hírnők, mely szívedhez vezet.
Előszobája, a lefüggönyözött mennynek,
Hová csak az jut ki szívéből szeret.

Ben Johnson - Lusta báj

Csinos vagy, gonddal öltözött,
mint ünnepélyre érkezők.
Rizspor felhőz s jó illatok,
de tudd meg, Hölgyem, bárha sok
fogásod szinte rejtelem,
mindez nem illő, szertelen.

Oly arcra várj, oly szemre less,
mely egyszerű, s azért kecses.
Lágy, lenge fürt, bő öltözet:
e lusta báj százszorta szebb,
mint ravasz piperéd, hiszen
az szemre hat csak, szívre nem.

(Szemlér Ferenc fordítása)

Benedek Elek és Fischer Mária




A 23 éves Benedek Elek, a Budapesti Hírlap újságírója volt, amikor 1882 egy őszi délutánján főnökével, Rákosi Jenővel betértek szivarért egy Rókus kórház melletti trafikba. Egy aznapi újságcikkről beszélgettek, amikor a trafikosné sarokban ülő lánya beleszólt a társalgásba. Vitába szállt a nagy hírű főszerkesztővel, amihez talán Eleknek sem lett volna mersze. A magas, jóképű fiatalember annyira rácsodálkozott az éles eszű lányra, hogy elfelejtett fizetni a szivarokért. Másnap egy ibolyacsokor kíséretében vitte el a tartozást, s innentől kezdve mindennap visszajárt a boltba, hogy találkozzon a 19 éves Fischer Máriával. Az elszegényedett székely nemesi család fia és a félárva, vallásos zsidó lány szerelmét sokan értetlenkedve nézték. Ők nem értették, mi lenne a baj. Elek másfél év udvarlás után belépett a trafikba és a lány elé állt:kisasszony, gyönyörű álmot láttam.

Virágos almafa tövében szenderegtem, s maga égőpiros rózsát ejtett a mellemre... Igazat jelent-e az álmom? Igazat - hangzott a felelet. 1884-ben összeházasodtak, és 45 évig el sem váltak egymástól.

Bár Elek elismert újságíró lett, s egy ciklus erejéig országgyűlési képviselő is, szerényen éltek Reáltanoda utcai lakásukban. Elek nem becsülte sokra a pénzt, így megtartani sem tudta.

A család motorja Mária volt, a hat gyerek mellett férje ügyeit is kézben tartotta. Elek sokat dolgozott, ma már csak meseíróként tartják számon, pedig kemény hangú közéleti publicista és a szociális igazságtalanságra érzékeny regényíró is volt. Regényeiből kitűnik, hogy egyszerre hitt a nők egyenjogúságában és az életen át tartó szerelemben.

Szülőföldjén, Kisbaconban felépítette álmai házát, a tornác felett ma is ott a felirat: Mari. Neki építette. Nem szerettek külön lenni. Ha Eleknek mégis utaznia kellett, minden nap levelet írt feleségének, Mária pedig minden nap válaszolt. Elek tudatosan fordult a gyermekirodalom felé, ezt politikai állásfoglalásnak is tekintette. A századfordulón már Elek apónak hívta mindenki, egyik gyerekújságot adta ki a másik után. A világháború alatt János fiuk megbetegedett, így Mária Kisbaconba költözött Pestről, hogy ápolhassa.

A pesti zsidó lányból igazi székely asszony lett, a falu befogadta. Amikor 1920-ban János meghalt, Elek is döntött: végleg hazatért.

A fiatal erdélyi írók kérésére újra visszatért az irodalmi közéletbe is, lapokat szerkesztett. 1929. augusztus 17-én éppen az írók feladatáról írt, amikor agyvérzést kapott.

Utolsó három leírt szava ez volt: fő, hogy dolgozzanak. Leesett a székről, többé nem tért magához. A család tudta, hogy hamarosan vége.

Mária megfogta a férje kezét, majd hirtelen felállt és kiment a házból. Néhány perc múlva visszatért, leült az ágy mellé.

Édeseim - mondta nyugodtan a gyermekeinek - azt hiszem, most kifogytok belőlünk. Rátámadtak. Te valamit bevettél! Gyorsan hánytatót!.

Összeszorította a fogait, nem vett be semmit a 9 Veronál után. Megértették végül, hogy így akarták, s fordítva Elek is így tett volna.

Elbúcsúzott a gyerekeitől, nem sokkal ezután elveszítette az eszméletét, és egy nappal később ő is meghalt. Egyszerre temették őket, ott volt az egész falu és sok író-barát.

Benedek Eleket a halálba is követte a felesége: együtt temették el őket. Elek apó sírfelirata az Újszövetséget idézi: Jézus tanítványa voltam, / Gyermekekhez lehajoltam, / A szívemhez felemeltem, / Szeretetre úgy neveltem. Felesége, Fischer Mária zsidó származású asszony, akit életre szóló szerelem kötött férjéhez.

Beváltotta ígéretét: Sem élve, sem halva nem hagyjuk el egymást.

Az ő sírfelirata az Ószövetségből, Ruth könyvéből való: Oda megyek, ahová te mégy.

Szép, paraszti temetése volt az egykori nemesúrfinak és a zsidó polgárlánynak, akik nem tudtak elválni egymástól.