TÉMA: Kultúra

Kedves Tünödő!
Bevallom őszintén nem láttam és nem is hallottam ezt a dalt.Így nem tudok véleményt írni róla.Viszont olvastam róla rengeteg cikket amik jók is és rosszak is.Abban biztos vagyok a dal ismerete nélkül is ha magyar nyelven fogja előadni,esélye sem lesz a nyerésre.Szép a Magyar nyelv de inkább csak azok számára akik ezt beszélik és értik.Pár külföldi barátom szerint kegyetlen nehéz.
Elnézésedet kérem a kései válaszért de már egy hónapja sikerült beszereznem az influenzát és mivel nem mentem orvoshoz időben,a tüdőmet is érinti illetve a hörgőimet és nehezen keveredek ki belőle.

Harc a vírusos hasnyálmirigy gyulladással!

HADIJELENTÉS! Mottó: Minden rosszban van valami vicc.

1. Hogyan kerültem a kórházba?

A világ népei feloszthatók hívőkre és ateistákra. A hívők is megosztottak, több nagy vallás tanítását követik, gyakran szemben állnak egymással. Egy valamiben azonban mindenki megegyezik, (ide tartoznak még az ateisták is), a gonosz létezésében. Annak a gonosznak a létezésében, aki a világméretű járványokat, háborúkat, éhínséget, és természeti csapásokat hozza az emberiségre. A gonosz nem válogat. Mindegy neki, hogy hol, kinek okoz bánatot, éhezést szenvedést, egy földrésznek, egy nemzetnek, vagy akár csak egy személynek, aki esetünkben nem más, mint jómagam.

Pécs felé utazva, összekuporodva a nem fűtött, hideg Intercity vonaton észre sem vettem, amikor a gonosz belopta a hasamba hű társát, a fájdalmat. A fájdalom egyelőre alig észrevehetően kuporgott a belsőmben, várta a kedvező pillanatot. Ez este, a lefekvés után következett be. Görcs alakját fölvéve, elkezdett tombolni bennem, elviselhetetlen kínokat okozva. Kétségbeesésemben 2 szem görcsoldót küldtem ellene harcba. Ennek eredménye hasonló volt a II. Világháború lengyel lovassági rohamával a német páncélosok ellen, azaz semmi. Hála a telefonösszeköttetésnek, fölhívtam a 104-et, és leadtam a vészjelzést. Mi a címe? – kérdezték. Ungvár utca – nyöszörögtem. Jó, de hány szám? Nem tudtam, ezért szerencsejátékos módjára rávágtam: 62. Jövünk! - hangzott a biztató visszajelzés.

Gyorsan, sietve összehánytam egy sporttáskába a holmimat. Hátamon csak úgy huszárosan félrecsapva a téli dzsekimet, jobb kezemben a táskát, bal kezemben a cipőmet tartva, - nem akartam a háziakat fölzavarni – kiosontam a házból. A gonosz azonban számított a menekülésemre, és olyan autóborogató ónos esőt küldött a környékre, hogy a papucsomban csak centiről-centire tudtam megközelíteni a kertkaput. Szinte hallható volt kárörvendő nevetése, mikor rájöttem; a kertkapu zárva volt. Kétségbeesve méregettem a kerítést, át tudok-e rajta mászni? És ekkor megjelent a mentőautó. Olyan lassan ment a jeges úton, mint egy folyami jégtörő a jégtáblák között. Látni véltem a vezető arcát, aki társával együtt meredten figyelte a gyéren megvilágított utat, nem akartak lecsúszni róla. Így nem is csoda, hiába fütyültem, integettem nekik, oda se bagóztak. Mit volt mit tenni, letettem a táskát a földre, visszaaraszoltam a házba, fölébresztettem a tulajdonost, és kértem, hívja ki még egyszer a mentőket, és nyissa ki a kertkaput. Úgy fél füllel még hallottam, amikor ő is bemondta a címet, Ungvár utca 21. Na még ez is! Később megtudtam, nincs is 62-es számú ház az utcában. A kertkaput kinyitva, utcára került a táskám is. Már nem kellett félnem, hogy elveszik valami belőle, mert a folyamatosan ömlő ónos esőben, szép egységcsomaggá fagyott össze az egész. Na de jött a mentő ismét, hárman belapátoltak engem úgy, ahogy egy törött bútort szoktak a lomtalanító kocsiba, és röpke tíz perc múlva becsúsztunk a kórház kapuján mind a ketten, én és a gonosz fájdalom.

2. Felkészülés a harcra.

Egy nagy terembe értünk be, ez volt az ambulancia. A mentősök hamar megszabadultak tőlem. Gyorsan letettek néhány - a hidegtől beüldözött - hajléktalan mellé, majd balra el. Reméltem, hogy nem itt kell megvárnom a déli ingyenleves osztást, mert a falon lustán kattogó óra még csak hajnali ¼ 4-et mutatott. Egy általam toborzóirodának vélt ajtóban megjelent egy szépség, olyan, akiért szívesen vállalja az ember a besorozást és értem jött. Sajnos kritikus állapotomban nem tudtam kellő képen értékelni ezt a szerencsét. Tőlem lehetett volna a Vasorrú Bába is, mert a cél szentesíti az eszközt, azaz annak örültem a legjobban, hogy végre az álmos szemű, ügyeletes sorozódoki színe elé kerülhettem. Megkocogtatott, meghallgatta a szívhangokat, s miután én egy nagyot ordítottam, amikor megnyomta a hasamat, alkalmasnak talált, és besorozott. Azért még elvitetett egy sötét helységbe, ahol EKG és ultrahang vizsgálatot végeztek rajtam, nehogy valami bőr alá ültetett lehallgató készüléket becsempésszek az erődbe.

Ezután jött egy derék Kinizsi Pál egy tolókocsival, és nehogy kikémleljem a menekülés útját, minden féle sötét folyosón keresztül, össze-vissza kanyarogva eljuttatott a körletbe, azaz abba a kórterembe, ahol a még mindig ficánkoló fájdalmam ellen meg kell vívni a végső csatát. Itt már öt ember küzdött a 26°C hőmérsékletű gyérlevegőjű kórteremben a betegsége ellen. Legalább is erről tanúskodott a megállás nélküli köhögés, zihálás, prüszkölés és az alul- felül hallható nehézlégzés. A hatodik, még szabad ágy lett az én harcállás-pontom. Egy kedves nővér vette kezébe a sorsom további irányítását. Röviden ismertette a kórházi órarendet, közölte, hogy üdülési csekket nem fogadnak el. Majd észrevétlenül körülnézett, hogy nem figyel-e ránk valaki, és amikor meggyőződött arról, hogy senki, a fülembe súgta: Az orrán keresztül egy hosszú csövet dugunk le a gyomrába. Ez majd kémjelentést küld a csatatérről, a cső külső végére erősített nejlonzacskóba. A művelet nem volt fájdalom nélküli. Körül-belül olyan érzés volt, mintha diák lettem volna, és házi feladat készítése közben elbóbiskolva, a fejem ráhanyatlott volna az írószerszámra. De hát ez a fő fájdalomhoz viszonyítva nevetésre ingerlő csikizésnek tűnt. Mivel meg sem nyikkantam, dicséretet kaptam a nővérkétől. Rögtön megéreztem, nyertem egy barátot, aki majd segít a küzdelmemben. Így nem is mertem felszisszeni, amikor egy kanült, - tűvel a vénába szúrt, soklyukú, leukoplaszttal többszörösen karomra rögzített szerkentyűt - iktatott be a szervezetembe. Még egy injekció is kijárt a számomra. Egy negyed órára elszunyókáltam. Hangos ricsajra ébredtem, - ½5 volt - megkezdődött a takarítás, lázmérés stb. Kivilágosodott. Elindult a nap, készen álltam a harcra!

3. A csata

Ha valaki most abban a hitben él, hogy egy ilyen ütközet megnyeréséhez elég Robin Hood mindig célbataláló nyila, egy „umslág”, vagy egy forró hársfatea, óriásit téved! Az ilyen partizán módszerek eleve kudarcra vannak ítélve. A cél megvalósításához kell egy tehetséges, - az összes - egészségügyi hadtudományban jártas vezéregyéniség, a kezelőorvos és a kiszolgáló személyzete; a keze alá dolgozó nővércsapat, az utánpótlást biztosító adminisztráció és nem utolsó sorban a félholt betegek átcsoportosítását végző betegszállító.

Előőrsként megjelent az ágyamnál egy medika, aki vallatóra fogott. Minden érdekelte az életemből, mit eszek, milyen betegségeim voltak, szenvedélybeteg vagyok-e, az ital, és a dohányzás rabja. (Diszkrécióját dicséri, hogy nőügyeim felől nem érdeklődött). Megható igyekezetét és buzgóságát látva, nem tudtam ellenállni neki, és pontosan válaszoltam minden kérdésére. Az adatok birtokában hamar visszavonult jelentéstételre.

Ezután jött a nagy tudású Sz. doktor a hadművelet-vezető kísérőivel; orvostanhallgatókkal, és nővérekkel. (Az egyik nővér kezében óriási mappa volt, ebbe kerültek bele a harc kimenetelét meghatározó haditervek.) Megállt az ágyam előtt, és derűsen rám nézett. Ettől a nézéstől, és a korábban kapott injekciótól elkábult fájdalom, szűkölve bújt el valahová a néhai epehólyagom műtéti hegei alá, és már csak félénk leskelődése okozta enyhe fájdalomérzet jelezte, a harcnak nincs vége. A visszavonulás útját jelző nyomás elárulta: a fájdalom a hasnyálmirigyemet használta föl munkaeszközül. Lehet, hogy még kisebb köveket is elhelyezett a harctéren, akadályt képezve a gyógyulás útjában. A döntő támadás érdekében ezeket a feltevéseket feltétlenül tisztázni kellett. Ezért szükségessé vált egy ERCP névre hallgató birodalmi lépegetőt szájon át eljuttatni a harc színterére, a gyomorba. Igen ám, de kevesen tudják, hogy én egy vérmes ember vagyok. Hogy ne üssön agyon a guta, egy vérlázító gyógyszert szedek. Ha a lépegető valami belső szerven vérzést okozna, azt nem lehetne elállítani, és ez a gonosz győzelmét jelentené, amit nem hagyhatunk! Ugye?

Ezért az első hadművelet keretében ki kellett vonni a szervezetemből a szert. Ez úgy történt, hogy 4 napig nem volt szabad egy kortyot se inni, vagy egy falatot lenyelni. Azért, hogy nehogy úgy járjak, mint a roma kisebbség lova, akasztófára lógatott nejlontasakokból vékony cső közbeiktatásával fiziológiás sós vizet vezettek a kanülbe, ahonnan az, a véráram közvetítéséve jutott el valamilyen belső őrző-védő egységhez, amely biztosította, hogy a szervezetemben eluralkodó aszály ne tegyen helyrehozhatatlan károkat. Ezen kívül még valamilyen más jelzésű tasakból is folyt a táplálék. Ennek sajnos nem ismerem a receptjét kedves háziasszonyok. Ezt azért jelzem előre, mert tudom, hogy élénken figyelnek minden tudósításra, amely a legtöbbjüknél jelentkező súlyfelesleg gond nélkül való eltávolításához ad ötletet. Ha azt hiszik, hogy a rajtam végzett eljárást átvéve, 10 kg-ot is fogyhatnak a 4 nap alatt, az nagy tévedés! Vigyázat! Az eljárás nálam csak a homlokráncokat mélyítette és szaporította! Ezt pedig nem kívánom senkinek! De ahogy így utána gondolok, mégis használható volna az eljárás, egy nyugdíjemelést követelő éhségsztrájk eszközeként!

4. A végső ütközet

Bár nem ettem, azért néha mégis csak kellett egy-egy történelmi kirándulást tennem a királyok által is gyalogosan látogatott helyre. Ilyenkor a kerekes infúziós állványt jobb kezemmel megmarkoltam, mint Mikulás a pásztorbotot, bal kezemmel megemeltem az orromból kilógó cső végén logó „kémjelentést” gyűjtő, sertésmájra hasonlító zacskót, és méltóságteljesen, mint egy performance Télapó végigsétáltam a folyosó végén található célhelységig. Sajnos erről nincs fényképem!

A birodalmi lépegető bevetésének napja előtt - mivel nem volt rá már szükség, mert az összes civil matériát sikerült kimentenie a hadszíntérről- végre eltávolították az orromból a szondát. Megborotválkozhattam, és ismét a szükséges levegőmennyiséghez jutottam. Csodálatos érzés volt.

Az éjszaka sötétjében aztán leültem gecemáni kertnek kinevezett ágyam szélére, és számvetést csináltam magamban, (a másnapi vizsgálat nem volt egy veszélytelen dolog), mi jót és rosszat tettem életemben. A mérlegelést és döntéshozást rábíztam arra, akit én a Jóistennek nevezek, mert én az Ő alkalmazottjaként éltem le eddigi életemet. Fölnéztem az égi irodája felé, és a ködös csillagtalan éjszakában megpillantottam egy lassan vonuló fényes pontot. Egy alacsonyan repülő műhold lehetett, de nekem jeladás volt. Jeladás, hogy ne féljek semmit, holnap velem lesz!

A vizsgálat abból állt, hogy lefektettek egy fúró-maró géphez hasonlítható szerkezet szerszám asztalára. Nem szeretett módon hason kellett feküdnöm, fejemet jobbra fordítva. Sok beszédnek nem volt helye, mert betettek a szájamba egy fogvédő szerű valamit, ami nem a fogamat, hanem az azon keresztül ledugott szondát védte a pusztulástól. Jó tették, mert a fogorvosom szerint erős a harapásom, aminek ő örül, mert gyakrabban kell őt emiatt hivatalosan meglátogatnom. Ezután, - ahelyett, hogy megkínáltak volna egy kupica gyomorkeserűvel - egy lidokain nevű likőrt permeteztek be egyszerűen a szájamba, megspórolva evvel a pohár elmosogatását. Ritkán iszom alkoholt, így ez a permet is elég volt ahhoz, hogy elbóduljak. Sajnos, ezért nem tudok beszámolni arról, hogy mi is történt a legizgalmasabb pillanatokban. Akit ez bővebben érdekel, legyen egy ECRP vizsgálat alanya.

A műszer megállapította, hogy kőből készült akadályt nem sikerült a gonosznak kiépítenie. Ellenben alávaló tervének megvalósításához hű szövetségeseket talált; a vírusokat, melyek megszállták a hasnyálmirigyemet, és gyulladást okozva kínzó fájdalmat gerjesztettek. Most, hogy tisztázódott, ki az igazi ellenfél, megindulhatott az ellentámadás! Napoleon győzelmeinek egyik fő eszköze a tüzérség volt. Ezt a taktikát alkalmazta Sz. doktor is. A tüzérséget 250 ml-es antibiotikumos, - párosával kilőtt - infúzióval helyettesítette. A kanül szinte átforrósodott a szüntelenül rajta keresztül áramló ellenanyagtól. Nem is bírta sokáig, kilazult, és az egyik reggel a muníciót elcsorgatta a matracomra. Na, ezt a műszaki akadályt azonnal ki kellett küszöbölni! Sajnos az ápoló személyzetnek csak egy tanulója volt jelen, ennek kellett a csőtörést kijavítania. Tankönyvből biztos tökéletesen ismerte már az eljárást, egy bányász munkától eres kezén könnyen talált is volna egy telephelyet a kanülnek, de én nem voltam nehéztesti munkás. Ezért elsőre nem sikerült neki beletalálnia. A másodikra sem. A harmadikra sem. Csak a negyedik után hagyta abba a sikertelen próbálkozást. Nagyon sajnáltam őt, mert egy gyors sikerélmény biztonságot adott volna neki a következő kihívás legyőzéséhez. Nekem meg nem lett volna viharlila a kezem, könyöktől kézfejig. Örömmel közlöm, e kis írásom születésének idején, már sárga! Szerencsére megérkezett a profi ápolónő is, és amíg félszemmel az egyik bulvárlapot olvasta, addig egyből bekötötte az ominózus szerkentyűt. Lehet, hogy a tanulónak is így kellett volna tenni? A folyosóbeli suttogásokból jutott a fülembe a hír, hogy a siker érdekében annyi antianyagot kaptam, hogy hiány lépett fel belőle a környékbeli patikákban.

Leírhatatlan öröm volt, amikor a vizsgálat után először jutottam szilárd táplálékhoz, 20, azaz HÚSZ db háztartási kekszhez. A csücskit vízbe bemártva úgy szopogattam el, mintha valami különleges, csak kiváltságosok által fogyasztható étel lett volna. Talán a bibliai mannának lehetett ilyen finom íze. Aztán az a szűrt köménymagos leves! Valami fölséges volt. És az ezt követő napokban a tökfőzelék, a pirított gríz, és spenót, amihez már egy szelet sovány hús is tartozott. Bizony, bizony, ilyen finomakat a Gundelben sem esznek az emberek!

Végül egy minden területre kiterjedő ultrahangos vizsgálat, és a mindennapos vérvételből nyert adatok, már jelezték, nem bírja sokáig a ránehezedő nyomást az ellenfél. A 9.-ik nap hozta meg a végső győzelmet, a vert vírussereg letette a fegyvert, és a vizelettel eltávozott belőlem végleg. Végleg? Nem tudom, de nagyon bízom benne!

Már fölöltözve, a folyosón ácsorogva vártam a lányomat, hogy hazavigyen. Hirtelen valaki nagyot trüsszentett a hátam mögött. A pollenek, - mondtam hátra se nézve. Mert az ablakon kitekintve láttam a jégvirágba borult fákat. Nagyon gyönyörűek voltak! És biztatóak, szinte sugallták, - nem is, inkább kiabálták: az élet szép!

Nudzsúd vagyok, tízéves és elvált.
Családja nem segített rajta, ezért Nudzsúd egyedül szökött meg börtönné vált házasságából

Szédülök – még sosem láttam ennyi embert. A törvényszék udvarán óriási a jövés-menés. Öltönyös-nyakkendős férfiak megsárgult aktákkal a hónuk alatt, mások zannában, az észak-jemeniek hagyományos, bokáig érő köntösében, a sok nő pedig olyan hangosan óbégat, hogy egy szót sem értek. Olyan, mintha láthatatlanná váltam volna. Senki sem vesz észre: kicsi vagyok ahhoz, mindössze tízéves, talán még annyi sem. Ki tudja?

Azt szokták mondani, a bírák segítenek a bajba jutottaknak, úgyhogy keresnem kell egyet, és elmesélnem neki, mi történt velem. Kimerültem, melegem van a fátyol alatt, fáj a fejem, és rettentően szégyellem magam.

Egy fekete öltönyös, fehér inges ember jön felém. Talán bíró vagy ügyvéd? – Elnézést kérek, a bíróhoz mennék.

– Arra, föl a lépcsőn! – feleli, éppen csak egy pillantást vet rám, és újra beleolvad a nyüzsgő tömegbe.

Egyenruhások csoportjára sandítok. Ha ők kiszúrnak, akár le is tartóztathatnak, mint hazulról elcsavargott kislányt. Reszketve, feltűnés nélkül odacsapódom a mellettem elhaladó első fátyolhoz, abban reménykedve, hogy sikerül magamra vonnom az alatta rejtőző asszony figyelmét. – A bíróval szeretnék beszélni.

Tágra nyílt szempár mered rám meglepetten a fekete keretből. – Miféle bíróval?

– Mindegy, csak tessék egy bíróhoz vinni!

Döbbenten méreget. – Gyere utánam! – mondja végül.

Az ajtó zsúfolt terembe nyílik, melynek túlsó felén sovány arcú, bajszos férfi ül az íróasztala mögött. Végre a bíró. Letelepszem, a szék támlájára döntöm a fejem, és várok a soromra.

– Hát érted mit tehetek? – rezzent föl szendergésemből egy furcsa módon szelíd hang. Megdörzsölgetem a szememet, és ráeszmélek, hogy a bajszos bíró áll előttem. A helyiség közben csaknem kiürült. – El akarok válni!


Hardzsi
Jemeni szülőfalumban, Hardzsiban nem tanítják meg a lányokat önállóan dönteni. Soja, az édesanyám tizenhat éves lehetett, amikor zokszó nélkül feleségül ment apámhoz, Ali Mohamed el-Ádilhoz. Négy esztendő múlva pedig, amikor az ura elhatározta, hogy új asszonyt hoz a házhoz, anyám szintén engedelmesen elfogadta ezt. Én is ugyanezzel a beletörődéssel vettem tudomásul, hogy férjhez adnak, föl sem fogtam, mekkora a tét. A korombeli lányok nemigen kérdezik, mi miért történik.

Umma – a mamám – ugyanott hozott világra, ahol mind a tizenhat gyermekét: otthon. Miközben fölcseperedtem, figyeltem, miként vezeti a háztartást, alig vártam, hogy elég nagy legyek, és csatlakozhassam két testvérnénémhez, akik vízért jártak a forráshoz. Két-három éves voltam, amikor apám csúnya vitába keveredett a falubeliekkel. Én csak annyit tudtam, hogy a kisebbik néném, az akkor legfeljebb tizenhárom éves Mona váratlanul férjhez ment, és azonnal el kellett hurcolkodnunk.

Szanaa, a lármás, poros főváros megrázkódtatást jelentett. Az el-Ká negyed egyik nyomorúságos bérkaszárnyájába költöztünk. Apám végül a köztisztasági hivatalnál helyezkedett el utcaseprőként. Két hónap múlva Mona is beállított a férjével, aki oly hirtelen bukkant föl az életében.

A kerületi iskolában az első tanévben jeleskedtem, és elkezdtem a másodikat is. 2008 februárjában egy este Aba – a papám – minden előzmény nélkül közölte, hogy jó hírt hozott: – Férjhez mész, Nudzsúd.

Nem nagyon értettem. Először majdhogynem megkönnyebbültem, mert addigra otthon lehetetlenné vált az élet. Abát kitették az utcaseprőktől, azután nem talált rendes állást, így folyton hátralékban voltunk a lakbérrel. A fivéreim az utcai árusok számát szaporították, akik a piros lámpánál megkocogtatják az autósok szélvédőjét, hátha el tudnak adni pár garasért egy csomag papír zsebkendőt. Aztán már Haifa húgomon és rajtam volt a sor, hogy mi is kövessük a példájukat. Nem fűlött hozzá a fogam.

Aba délutánonként egyre gyakrabban rágott katlevelet a szomszédokkal. Azt állította, ez segít elfeledtetni a gondjait. Egyszer katrágcsálás közben szóba elegyedett vele egy harminc év körüli férfi. – Szeretném összekötni a kettőnk családját – mondta az illető.

Fáiz Ali Támirnak hívták, árukihordóként dolgozott. Hardzsiból származott, mint mi, és feleséget keresett. Apám megállapodott vele. Mivel két nagyobbik nővérem után én következtem a sorban, kézenfekvő volt, hogy engem adnak férjhez.

Aznap este véletlenül meghallottam, miről beszélgetett Mona az apánkkal. – Nudzsúd még kicsi ehhez – hajtogatta Mona.

– Így tudom a legjobban megvédeni. Különben megerőszakolhatná valami idegen, és rosszindulatú pletykák tárgyává válna. Ez az ember becsületesnek látszik. Azt ígérte, amíg Nudzsúd meg nem nő, egy ujjal sem nyúl hozzá. Egyébként sincs pénzem, hogy az egész családot etessem.

Anyám egy szót sem szólt. Látszott rajta, hogy szomorú, de belenyugodott. A mi hazánkban a férfiak parancsolnak.

Írta Delphine Minoui (Nudzsúd Ali elbeszélése alapján)

Nudzsúd vagyok, tízéves és elvált.

Az esküvőm
Villámgyorsan lezajlottak ez esküvői előkészületek, és hamarosan rádöbbentem balsorsomra, amikor jövendőbelim családja úgy döntött, hogy abba kell hagynom a tanulást. Imádtam az iskolát, egyetlen menedékemet, másban nem is leltem örömömet.

A menyegző napján nőrokonaim tapsolni és jajongani kezdtek, amikor megjelentem. Én alig láttam az arcukat a könnyeimtől. Óvatosan lépkedtem, nehogy hasra essek a túlméretezett ruhában. Sebtében adták rám a fakó csokoládébarna, földig érő köntöst, amelyet eredetileg leendő sógorom felesége viselt. Egy nőrokonom akkora kontyba tekerte a hajamat, hogy alig bírtam a fejemet megtartani.

Alig két hét telt el a leánykérés óta. Az asszonyok a szüleim kicsiny házában ünnepelték a lakodalmat, negyvenen szorongtunk benne. A férfiak a nagybátyáméknál gyűltek össze. Két nappal azelőtt, a házassági szerződés aláírásán is csak férfiak voltak jelen. A hozományomat 150 ezer riálban (nagyjából ugyanannyi forint) kötötték ki.

Napnyugtakor távozott a vendégsereg, én pedig ruhástul elbóbiskoltam. Másnap reggel Umma keltett föl. Szerény motyómat már összekészítette az ajtó mellé. Amikor odakintről autó tülkölése hallatszott, anyám segített, hogy fekete köpenybe és fejkendőbe burkoljam magam. – Mostantól csak így, lefedve léphetsz ki az utcára, ahogy férjes asszonyhoz illik. A becsületünk forog kockán.

Szomorúan bólintottam.

A ház előtt várakozó terepjáró hátsó üléséről alacsony, bajszos férfi bámult rám. Hosszú, fehér zannát viselt. Nem volt valami jóképű: rövid, hullámos haja borzas, az arca borostás. Hát így festett Fáiz Ali Támir.

Ahogy a motor fölberregett, és a sofőr elhajtott, halkan pityeregtem, arcomat az ablakhoz tapasztva figyeltem Umma távolodó, és egyre zsugorodó alakját.

Hardzsi egyik kőházának küszöbén egy öregasszony várt bennünket, a bőre ráncos, akár a gyíké. Azonnal éreztem, hogy az anyósom nem szível engem. Kezével intett, hogy beléphetek. A gyéren bútorozott ház négy hálószobából, nappaliból és talpalatnyi konyhából állt.

Valósággal rávetettem magam a rizses húsra, amelyet a sógornőim főztek. Evés után falubeli felnőttek jöttek katot rágni. Úgy láttam, egyikük sincs meglepve zsenge koromtól. Később megtudtam, hogy vidéken nem ritkaság a kislányok férjhez adása. Sőt egy törzsi mondás szerint: „Boldog házasság záloga, ha kilencéves az ara.”

Föllélegeztem, amikor bekísértek a szobámba. Hosszú gyékényt terítettek a padlóra: a fekhelyemet. A lámpát sem kellett eloltani, hogy álomba merüljek.

Bár soha ne ébredtem volna föl! Arra riadtam, hogy recsegve nyílik az ajtó. Alig nyitottam ki a szememet, amikor éreztem, hogy egy izzadt, szőrös test nehezedik rám. Valaki addigra elfújta a mécsest, koromsötétbe borult a szoba. A férjem volt az! Megismertem a cigaretta és a kat utálatos szagáról, ahogy hozzám dörgölődzött. – Kérlek szépen, könyörgök, hagyj békén! – ziháltam ekkor.

– Hiszen te vagy a feleségem!

Fölugrottam. A résnyire nyitva maradt ajtón beszűrődő fény vezetett, kirohantam az udvarra. Ő meg utánam.

– Segítség! Segítség! – sikoltoztam.

Zokogásssal vegyes jajgatásom fölverte az éjszaka csöndjét, de mintha a pusztaságban kiabáltam volna. Lélekszakadva futottam. Megbotlottam, talpra vergődtem, de valaki elkapott, lefogta a kezemet, visszakényszerített a hálószobába, lelökött a gyékényre. Úgy éreztem, megbénultam, mintha összekötöztek volna. – Amma! Néném! – kiáltoztam anyósomnak, reméltem, hogy női szövetségesre találok.

Nem kaptam választ.

Amikor a férjem ledobta magáról a köntöst, összegömbölyödve védekeztem, de már a hálóingemet húzkodta. Ismét szabadulni próbáltam. – Megmondalak apámnak! – nyöszörögtem.

– Felőlem azt mondasz neki, amit akarsz. Aláírta a házassági szerződést.

– Ehhez nincs jogod!

Gonoszul kinevetett. – A feleségem vagy, és mostantól azt teszed, amit parancsolok!

Egyszeriben mintha szélvész kapott volna föl, összevissza rángatott volna, vagy villám sújtott volna – nem maradt erőm az ellenálláshoz. Valami odalent belém hatolt, égetett, borzasztóan fájt, de bárhogy sikoltoztam, senki sem sietett a segítségemre. Azt hiszem, még egyszer felordítottam, azután elveszítettem az eszméletemet.

Nudzsúd vagyok, tízéves és elvált

Családja nem segített rajta, ezért Nudzsúd egyedül szökött meg börtönné vált házasságából

Szökés
Gyorsan alkalmazkodnom kellett új életemhez, ahhoz, hogy nincs jogom elhagyni a házat, nincs jogom zúgolódni, nincs jogom nemet mondani. Napközben az anyósom utasításait kellett teljesítenem: zöldséget aprítani, fölmosni, mosogatni. Ha egy pillanatra abbahagytam a munkát, az anyósom megcibálta a hajamat.

Egyik délelőtt el akartam kéredzkedni tőle, hogy a korombeli gyerekekkel játszhassak. – Mit képzelsz? Még csak az kéne, hogy tönkretedd a jó hírünket!

A férjem minden reggel elment, és alkonyatkor tért haza. Valahányszor hallottam, hogy jön, páni félelem lett úrrá rajtam. Amikor leszállt az éj, tudtam, hogy megint kezdődik. Ugyanaz a gorombaság, ugyanaz a fájdalom és kétségbeesés. A harmadik napon a férjem megütött, előbb puszta kézzel, azután már bottal. Az anyja pedig még uszította is. – Üsd csak még jobban! – biztatta, ha a férjem panaszkodott rám. – Szót kell fogadnia neked, elvégre a feleséged.

Örökös rettegésben éltem. Ha csak tehettem, gyámoltalanul, elkeseredve bújtam egy sarokba. Nappalok és éjszakák követték egymást, hiányzott Szanaa meg az iskola, a testvéreim. Haifa jutott eszembe, és reméltem, hogy őt nem fogják férjhez adni, mint engem.

Egyik reggel a férjem elunta szüntelen sírásomat, és azt mondta, meglátogathatom a szüleimet. Végre! Ő is velem jön, és a szanaai fivérénél fogunk aludni, de leszögezte, hogy azután vissza kell térnünk a faluba. Sietve szedtem össze a holmimat.

– Szó sem lehet róla, hogy elhagyd a férjedet! – Ez a fogadtatás azonnal elvette a viszontlátás örömét. Nem ezt vártam apámtól. Ami anyámat illeti, hosszú hallgatás után annyit motyogott: – Ilyen az élet, Nudzsúd, a nőknek el kell viselniük.

De miért nem figyelmeztetett előre? Úgy éreztem, csapdába estem.

– Most már férjes asszony vagy – ismételte apám. – A férjed mellett a helyed. Ha elválsz, a fivéreim és unokatestvéreim megölnek engem! A becsület az első.

Körbe-körbe jártam, és nem láttam kiutat. Az apámnál, a fivéreimnél, a bácsikáimnál egyaránt süket fülekre találtam.

Fölkerestem apám második feleségét, Daulát, aki öt gyermekével az utca túloldalán, egy pici lakásban élt. Fölballagtam a lépcsőn, befogtam az orromat, hogy ne facsarja a hulladék meg a közös illemhelyek bűze. Daula hosszú, piros-fekete ruhában, széles mosollyal nyitott ajtót. – Nudzsúd! Micsoda meglepetés, hogy újra láthatlak. Kerülj beljebb!

Kedveltem Daulát, ezt a magas, karcsú, Ummánál csinosabb asszonyt, aki soha egy szóval sem bántott. Pedig tudtam, hogy nincs könnyű dolga szegénynek. Apám teljesen elhanyagolta, így nyomorúságában utcai kéregetésre kényszerült.

Hellyel kínált a helyiség felét elfoglaló, széles szalmazsákon, a kicsi tűzhely mellett, amelyen éppen víz forrt. – Nagyon letörtnek látszol, Nudzsúd – evezett megjegyzésével veszélyes vizekre.

Kiöntöttem neki a szívemet. Elbeszélésem mélyen megrendítette. Rövid töprengés után teát töltött, majd közelebb hajolt, és a szemembe nézett. – Ha senki sem hallgat rád, egyenesen a bírósághoz kell fordulnod, Nudzsúd – suttogta.

– Kicsodához?

– A bírósághoz!

Hát persze! Képek villantak föl előttem, turbános bírák, sietős ügyvédek, panaszos férfiak és nők, akik családi problémák, lopás, örökösödési civakodás miatt kerestek jogorvoslatot. Már láttam tárgyalótermet a tévéműsorban, amelyet az egyik szomszédnál szoktam nézni. – Eredj a bíróságra! – buzdított Daula. – A bíróhoz, az ő dolga, hogy segítsen az áldozatokon.

Hálásan öleltem magamhoz Daulát. Kétszáz riált csúsztatott a kezembe, az összes alamizsnát, amit aznap délelőtt össze tudott koldulni.

Másnap reggel türelmetlenül vártam, hogy anyám fölkeljen. – Nesze, Nudzsúd – adott százötven riált –, vegyél kenyeret reggelire!

– Igenis, Umma – feleltem engedelmesen.

Elindultam az utcán a sarki pékség felé. Az utolsó pillanatban azonban irányt változtattam, a főútra tartottam. Az arcomba húztam a nikábot, a kendőt, amely ez egyszer egészen hasznosnak bizonyult. Fölpattantam a sárga-fehér minibuszra, amelyik a városközpontba vitt. Reméltem, hogy kijutok a környékről, mielőtt a szüleim észreveszik, hogy eltűntem.

Becsukódott az ajtó. Az ablakon át figyeltem a tovasuhanó utcákat. – Végállomás! – kurjantotta a sofőr.

Reszkető kézzel nyújtottam át némi aprópénzt a kalauznak. Most viszont hatalmába kerített a szorongás, hiszen fogalmam sem volt, hol a bíróság. Egy lámpaoszlopnak támaszkodva próbáltam összeszedni a gondolataimat, amikor megpillantottam egy taxit. Ültem már ilyenben, amikor Monával a Báb el-Jemenhez, a szanaai régi városkapuhoz mentünk.

Leintettem a kocsit. – A bíróságra szeretnék menni! – szóltam a taxisnak, aki döbbenten meredt rám. Nem sejthette, milyen hálás vagyok neki, hogy nem faggat.

Éles fékcsikorgással állt meg a kapunál, amelyen túl impozáns épület emelkedett. A bíróság! Gyorsan kiszálltam, és megmaradt pénzemet a sofőrnek adtam.

Nudzsúd vagyok, tízéves és elvált

A bíró

Abdu bíró fehér inge kiemeli kreol bőrét. Nem is titkolja, mennyire meglepődött. – El akarsz válni?

– Igen.

– De hát... tehát, férjnél vagy?

– Igen!

Válaszom hallatán előkelő arcvonásai elkomorulnak. – A te korodban? Hogyhogy már férjhez mentél?

Felelet helyett elszántan ismételgetem, hogy válni akarok. Idegesen csavargatja a bajuszát. Bárcsak hajlandó volna segíteni rajtam! – Na és miért akarsz elválni? – firtatja.

A szemébe nézek. – Mert ver a férjem.

Mintha fejbe kólintották volna. Ismét megdermed az arca. – Még szűz vagy? – kérdez rá minden teketória nélkül.

Nagyot nyelek. Röstellek ilyesmiről beszélni, ugyanakkor azonnal megértem, hogy ha győzni akarok, akkor nem lehetek szégyenlős. – Nem. Véreztem is.

Látom rajta a döbbenetet, bármennyire leplezni próbálja érzéseit. Azután mély lélegzetet vesz. – Segítek rajtad – ígéri.

Megkönnyebbülök. Látom, ahogy remegő kézzel fölkapja a telefont. Ha szerencsém van, gyorsan intézkedik, és ma este hazamehetek a szüleimhez, játszhatok a testvéreimmel, mint azelőtt. Elválok! Esténként nem kell többé magányosan rettegnem annak a férfinak a hálószobájában.

Egy másik bíró lép be, és azonnal lehűti lelkesedésemet. – Gyermekem, ez jóval tovább tarthat, mint gondolod. És sajnos nem ígérhetem, hogy nyerni fogsz.

Ez a másik férfi Mohamed el-Gázi, a főbíró. Azt mondja, még nem találkozott az enyémhez hasonló esettel. Elmagyarázzák nekem, hogy a jemeni lányokat sokszor egészen fiatalon, a törvényben megszabott tizenöt éves korhatár alatt férjhez adják. Ez ősi hagyomány, teszi hozzá Abdu bíró, de tudomása szerint még egyetlen ilyen korai házasság sem végződött válással – mert eddig egyetlen lány sem fordult bírósághoz. – Ügyvédet kell fogadni – magyarázza Abdu.

Hát nem értik, hogy ha biztosíték nélkül megyek haza, a férjem értem jön, és elölről kezdődik a szenvedés? – El akarok válni! – jelentem ki eltökélt arccal. Szinte megriadok a saját hangomtól.

– Megoldást kell találnunk – dünynyögi el-Gázi, a turbánját igazgatva.

Az óra kettőt üt, ilyenkor zárnak a hivatalok. Ma szerda, hamarosan kezdődik a muzulmán hétvége. – Arról szó sem lehet, hogy ez a lány hazamenjen – folytatja el-Gázi.

Egy harmadik bíró, Abdel-Váhid vállalja, hogy segít. El tud szállásolni a családjánál. Megmenekültem, legalábbis pillanatnyilag.


Szombat reggel kilenckor Abdel-Váhid törvényszéki irodájában ültünk Abduval és Mohamed el-Gázival. El-Gázi nagyon gondterheltnek látszott. – A jemeni törvények szerint nem könnyű panaszt tenned a férjed és az édesapád ellen – mondta.

A jemeni falvakban született sok más gyermekhez hasonlóan nekem sem volt születési bizonyítványom, és kicsi voltam ahhoz, hogy bárki ellen eljárást kezdeményezzek. A családombeli férfiak írásos megállapodást kötöttek, ez pedig a jemeni hagyományok értelmében hatályos volt.

– Most gyorsan kell cselekednünk – mondta a kollégáinak Mohamed el-Gázi. – Javaslom, hogy ideiglenesen vegyük őrizetbe Nudzsúd apját és férjét. Amennyiben meg akarjuk védeni a lányt, jobb, ha rács mögött vannak, nem pedig szabadlábon.

Rács mögött! Megbocsát nekem valaha is Aba? Mardosott a bűntudat.

Jemenben nincsenek menhelyek a magamfajta lányok számára, de Abdel-Váhid családjánál sem maradhattam. Már így is nagyon sokat tett értem. – Ki a legkedvesebb nagybátyád? – kérdezte az egyik bíró.

Úgy gondoltam, hogy a legjobb választás Soji, Umma fivére, a nyugalmazott katona, akit bizonyos tisztelet övez a családomban. Két feleségével és hét gyermekével egy távoli városnegyedben lakott. Igaz, hogy ő sem ellenezte a házasságomat, de legalább nem verte a lányait.

Soji nem sokat kérdezősködött, és hagyta, hogy az unokatestvéreimmel játsszak. Azt hiszem, lényegében ugyanúgy zavarba ejtette az egész ügy, mint engem.

A következő három nap legjavát a bíróságon töltöttem, a csodában reménykedve. Vajon hányszor kell még odamennem? Abdu figyelmeztetett, hogy az ügyem merőben szokatlan. Vajon mit tesznek a bírák, ha ilyennel kerülnek szembe?

Sadától tudom meg a választ. Azt mondják róla, az egyik legjobb ügyvédnő Jemenben, aki a nők jogaiért küzd. Meseszép és jázminillatú. Amint megpillantottam, azonnal megkedveltem. Nem fátyolozza el az arcát. Hoszszú, fekete selyem hatású kabátot visel, a fején pedig csak színes kendőt.

Amikor először találkoztunk, mély együttérzéssel vett szemügyre, majd fölsóhajtott: – Te jó ég!

Azután az órájára pillantott, kinyitotta a határidőnaplóját, átszervezte zsúfolt időbeosztását, rokonainak, barátainak és kollégáinak telefonálgatott. – Nagyon fontos ügyet kell elvállalnom – hallottam tőle többször is.

Ebbe az asszonyba mintha végtelen elszántság szorult volna. – Nem foglak magadra hagyni, Nudzsúd – súgja nekem.

Mellette biztonságban érzem magam. Mindig megtalálja a megfelelő szavakat, csengő hangja pedig megnyugtat. – Meg tudja ígérni nekem, hogy nem kell visszatérnem a férjemhez?

– Minden tőlem telhetőt elkövetek, hogy ne bánthasson téged, de erősnek kell lenned, mert ez valamennyi időbe telhet. Bár a nehezén már túljutottál, mert a legnehezebb az volt, hogy bátorságot meríts a szökéshez, azt pedig nagyszerűen véghez vitted. Hadd kérdezzek valamit. Hogy mertél elszökni a bíróságra?

– Hogy mertem elszökni? Hát úgy, hogy nem bírtam már tovább elviselni a férjem durvaságát. Egyszerűen nem bírtam.


A válás

A nagy nap hamarabb eljött, mint vártam. A tárgyalóterem megtelt. Sada sajtókampánya elérte a célját, még soha nem láttam ennyi kamerát. Szakad rólam a víz a fekete kendő alatt. – Mosolyogj, Nudzsúd! – kiáltja az egyik fotós. Kamerák sorakoznak előttem. Sadába kapaszkodom. Megnyugtat az illata, a jól ismert jázminillat.


Legbelül úgy érzem, mintha jéggé dermedtem volna – mozdulni sem bírok. Egyáltalán hogy zajlik egy válás? Mi lesz, ha az a szörnyeteg egyszerűen nemet mond, ha fenyegetni kezdi a bírót?

Ahogy a tárgyalóterembe lépek, a fotósok tolonganak, hogy minél jobban megörökíthessenek.

Megborzongok, ahogy fölismerem Abát és... a szörnyeteget, két fegyveres őr kíséretében. A foglyok dühöseknek látszanak. Ahogy a szörnyeteg elhalad előttünk, lesüti a szemét, majd hirtelen visszafordul Sadához. – Most büszke magára, mi? – vicsorogja.

Sadának a szeme sem rebben. Tekintete mélységes megvetést tükröz. Sokat tanultam tőle. – Ne is figyelj rá! – nyugtatgat.

Kalapál a szívem. Ahogy fölpillantok, Abával nézek farkasszemet. Láthatóan feldúlt. A becsületet emlegette, és az arckifejezése láttán kezdem megérteni, mit jelent ez a bonyolult szó. A pillantásából azt olvasom ki, hogy egyszerre dühös és szégyelli is magát. Bár nagyon haragszom apámra, sajnálom is őt. Rendkívül fontos számára, hogy más férfiak tiszteljék.

Mohamed el-Gázi, a tanácsvezető bíró magas pulpituson ül. Abdu bíró mellette foglal helyet. – A mindenható és könyörületes Isten nevében megnyitom a tárgyalást – jelentette be el-Gázi, és fölszólít, hogy lépjünk előre.

Sada int, hogy menjek vele. A balunkon Aba és a szörnyeteg is elindul. Érzem, hogy mögöttünk forrong a tömeg. Ebben a pillanatban bármit megadnék, hogy incifinci egérré változhassak.

Abdu bíró viszi a szót. – Egy kislány ügyét tárgyaljuk, akit a beleegyezése nélkül adtak férjhez. Miután a tudtán kívül aláírták a házassági szerződést, erőszakkal elvitték Haddzsa tartományba. A férje ott szexuálisan bántalmazta, pedig a lány még nem lépett a serdülőkorba, nem érett meg a nemi életre. A férfi ütlegelte és sértegette is. Ez a lány ma azért jelent meg előttünk, hogy a házasság felbontását kérelmezze.

Közeleg a nagy pillanat, amikor a vétkesek elnyerik büntetésüket.

El-Gázi kis fakalapácsával többször megkocogtatja a pulpitust. – Jól figyeljen rám! – mondja az alaknak, akit gyűlölök. – Ön két hónapja feleségül vette ezt a kislányt, vele hált, rendszeresen verte. Igaz ez, vagy sem?

A szörnyeteg pislog. – Nem, nem igaz! – válaszolja. – Az apjával együtt beleegyeztek ebbe a házasságba.

Sada talárjába kapaszkodom. – Hazudik!

– Ön beleegyezett a házasságba? – fordul apámhoz a bíró.

– Igen.

– Mennyi idős a leánya?

– Tizenhárom éves.

Tizenhárom? Nekem eddig senki sem mondta, hogy tizenhárom éves vagyok. A kezemet tördelem, próbálok lehiggadni.

– Azért adtam férjhez a lányomat, mert féltem, hogy elrabolják.

Nem nagyon értem, miről beszél. A válaszai homályosak, zavarosak, a bíró kérdései is egyre érthetetlenebbek. Ki-ki fölemeli a hangját. A vádlottak védekeznek. A teremben fokozódik a zsibongás, a szívem is még hevesebben dobog.

A bíró int, hogy kövessük egy másik helyiségbe, el a közönségtől. – Fáiz Ali Támir, elhálta a házasságot, vagy nem? – kérdezi a bíró.

Visszafojtom a lélegzetemet.

– El – ismeri be a szörnyeteg –, de gyöngéden, óvatosan bántam a lánnyal. Nem ütöttem meg.

A válasza arculcsapásként ér, eszembe juttatja a többi pofont, a sértéseket, a szenvedést. – Ez nem igaz! – sikoltom a haragtól magamonkívül.

Minden tekintet rám szegeződik, de én döbbenek meg leginkább a kitörésemtől. Ezután villámgyorsan követik egymást az események. A szörnyeteg azt állítja, apám becsapta, hazudott neki az életkoromról. Erre Aba dühbe gurul, emlékezteti, hogy azt ígérte, nem nyúl hozzám, amíg idősebb nem leszek. A szörnyeteg kijelenti, hogy kész elfogadni a válást, de egy feltétellel: apám fizesse vissza a menyasszony árát. Aba azt feleli, hogy ő ugyan egy vasat sem kapott. Alkudoznak, akár a piacon. Mennyit? Mikor? Hogyan?

Végül a bíró döntése ment meg. – Kimondom a válást – közli.


2008. szeptember 16.

A válás óta megváltozott az életem. Az utcán néha nők állítanak meg, gratulálnak nekem. Nemrégiben otthagytam a nagybátyámékat, hazamentem a szüleimhez. Mindannyian úgy teszünk, mintha elfelejtettük volna a történteket.

A szüleim másik kerületbe, Dáriszba költöztek. Itt vigyázhatok Haifára. Ha valaki meg meri kérni a kezét, tiltakozni fogok. Ha pedig nem hallgatnak rám, értesítem a rendőrséget.


Néhány hete végre abbamaradtak a lidérces álmaim. Most már az iskoláról álmodozom. Ma reggel megjött a sofőr. Az a nemzetközi humanitárius szervezet küldte, amelyik fizeti a tandíjat Haifának és nekem. Fölkapom a hátizsákomat.

Ha megnövök, ügyvéd leszek, mint Sada, hogy megvédjem a magamfajta kislányokat.

Az egyik tanár biztat, hogy keressünk helyet magunknak. Az egyik ablak melletti padot választom. Körülpillantok, és a megkönnyebbülés mély sóhaja szakad föl belőlem. Diák vagyok. Zöld-fehér egyenruhámban ötven másik lány között ülök ebben a tanteremben. Az általános iskola második osztályában. Amikor hazamegyek, megírom a leckémet, és színes ceruzával rajzolok.

Végre újra normális kislány lettem. Mint azelőtt. Önmagam vagyok.


Epilógus: a jemeni parlament 2009 áprilisában új jogszabályt fogadott el, amely 17 évre emelte a nemi kapcsolat létesítésének törvényes egyetértési korhatárát, de másnap a konzervatív ellenzéki pártok nyomására visszavonta ezt. A korhatár megváltoztatása jelenleg is vita tárgya.